Gondolkodásra késztetve

Harmadik fotókiállítását mutatta be Solymoss Andrea a KÖSZI Kő-Caféban április 4-én. A fiatal gimnazista huszonkét darab fényképe elsődlegesen az érdeklődési kört és az alkotói technikák próbálgatásait villantotta fel.

   Hány darab kép kell egy kiállításhoz? 15-20 netán ötven vagy száz darab? Elég nehéz erre válaszolni. Ha egy hosszú alkotói pálya vége felé jár valaki, bizony, akár 100 darab alkotás is kevés lehet. Ha valaki viszont a pályára lépést jelzi, elég lehet 20-25 darab fotó is. Persze, attól függ, mit akar megmutatni magából az alkotó. Ha sokat, és ezért minden témára rászán 1-1 képet, keveset mutatott. Bár lehet, ezek jól fotografált képek, arról nem biztos hogy meggyőzi a nézelődőt, hogy alkotója valóban otthon van az adott témában. Solymoss Andrea jól döntött, amikor nem akar egyszerre mindent megmutatni magából. 3-4 képpel jelez egy-egy témát, s ez elégséges ahhoz, hogy belelássunk a lelkébe, módszereibe. Portrék, természetfotók, elgondolkodtató dokumentumfotók, szimbolikus kompozíciók és a mozgás világa. Ez a merítés, a megvalósítás pedig a fekete-fehér képektől a színesig, ezen belül a szépia árnyalattól a vidám színekig terjed.

   Egy-egy téma kifejtésénél megjelenik a sorozat, valamint a több nézőpontból történő megmutatás. Érdekes jelenség, hogy Andrea nem fél az egyik legnehezebb eszköztől, a bemozdulásos életlenség tudatos alkalmazásától. Hangsúlyt ad ezzel a Rohanás című képének, valójában ettől a technikától válik a megállított pillanat élővé, mozgóvá. A Mese című képe pedig ez elmosódó kontúrokkal engedi meg, hogy mesevilágba álmodja magát a szemlélő – hiszen a kép is a valóság és az álom határán van. (képünkön: Solymoss Andrea)

   E gondolatsorból egyenesen következik, hogy beszélhetünk-e a szakmai végzettséget nélkülöző, magát próbálgató alkotó esetében művészetről? Művészet avagy sem, amit Solymoss Andrea kínál nekünk? Jómagam amondó vagyok, hogy álljunk az alkotás elé, engedjük el magunkat, nézzük, a lelkünkkel is, ne csak a szemünkkel, s ha megérint, mint Munkácsy Ecce Homoja, akkor elmondhatjuk, íme az ember, jelen esetben egy diáklány!

   Szólni kell minden alkotás alfájáról: ez a témaválasztás. Mire érzékeny az alkotó? Mit lát meg abból a valóságból, ami egyfelől mindenkinek ugyanaz, ugyanakkor az egyén habitusától függően más és más. Vajon én magam észreveszem-e azokat a lerobbant épületeket, melyek séta közben vagy a villamoson utazva hunyorítanak felém. Mondjuk, hogy igen és megkérdem: vajon ki és miért hagyja az enyészetnek a téglákat? És itt vége. Legfeljebb megállapítom, hogy rontja a környék hangulatát! Andrea azonban öt méterrel beljebb megy, a félhomályban utat törő fénysugár útjában észreveszi a padlón heverő törmeléket, ezekre fókuszál és ezzel többet mond, mint én az előbb!

   Ide kapcsolódik egy másik gondolat, nevezetesen, hogy amit észrevett, azt hogyan komponálja meg? Nos, eléggé változatos az eszköztára. Jól alkalmazza az átlós képszerkesztést, a vízszintes és függőleges tagolást. Ha az előtérben hangsúlyos tömeg van, jól oldja a feszültséget a fellette lévő tér arányaival. Vannak nagyszerű aszimmetrikus képek, például a Hívószám, de a már említett Rohanás alakjainak centrumba állítása is bravúros. A perspektivikus torzulás, a középpontba irányított figyelem (a bemozduláson túl) emeli ki és teszi élővé a témát.

   Persze, azonnal fel kell vetni azt is, hogy a fotósnak felelőssége van az alkotásával és a nézővel szemben is. Mert az objektív minden fotográfusi érzékenység ellenére is a mindenkori valóságot mutatja, s nem mindegy, hogy az alkotás mit jelez számomra? Igazat mond-e vagy tévútra vezet? Solymoss Andrea jól kezeli ezt a dilemmát, képei nézegetése közben nemigen lehet tévútra kerülni.

   Végül, egy fiatal alkotónál nem lehet elmenni a tehetség értelmezése mellett. Tegyük mellé a hasonló, de csak hasonló(!) és nem több fogalmat, a készséget!

   Bárki munkáit nézem, bármilyen műfajban, vagy megfogott érzelmileg, technikailag valami azokban vagy nem. Több eset nincs!

   Ha az egyébként kiváló adottságokkal és készségekkel megáldott valaki, nevezzük alkotónak egyelőre, egy remekművet készít, amely a szakma minden követelményének megfelel, munkája prémium minőség, de elmegyek mellette, mert csak az előbb mondott hatást váltja ki belőlem, azt kell mondanom, ügyes! Nagyon ügyes, de valahogy nem áll rá a lelkem, hogy tehetségesnek nevezzem. Művéből ő maga hiányzik!

   Ha viszont megfogott a mű vagy annak egy részlete, meg kell állnom, gondolkodnom kell, elemeznem kell a hatást, a kiváltott érzelmeket. Értelmeznem kell, mi váltotta azt ki belőlem? Ha ez a folyamat létrejön, azt állítom, hogy a valóság realista vagy elvont ábrázolásához egy hozzáadott érték párosul, ami nem más, mint a művész maga. Ekkor mondom azt, tehetséges. Solymoss Andrea fotóit nézve ez utóbbi történt velem! Azaz, Solymoss Andrea tehetséges!

A kiállítás május 30-ig tekinthető meg az intézmény nyitvatartási ideje alatt.

fotó: 10kerkult.hu/OGY