Az unokák felelőssége
Különös jelentősége van annak, hogy egy korábban készült beszélgetést éppen most (Richter Gedeon posztumusz és Bogsch Erik élő díszpolgári kitüntetése alkalmából - a szerk.) teszünk közzé. Richter Andrea, a gyógyszergyár-alapító Richter Gedeon unokája még áprilisban nyilatkozott a 10kerkult.hu-nak. Talán jó, talán nem, hogy vártunk a közléssel, az biztos, hogy nagyapja elismerésénél jobb apropó talán nincs is.
– Hát az unokának mi köze is lehet a nagyszülei eredményeihez? – kérdez vissza hangos, vidám nevetéssel a fiatalosan merész, piros kosztümbe öltözött kedves hölgy, Richter Andrea.
– Talán annyi, hogy mégiscsak egy birodalom megalapítójának a szellemi örököse – bátorkodom érvelni vélt igazam mellett. – Mert úgy vélem, a név kötelez, s ha valakinek történelmi nagyság a felmenője, annál inkább. Viselni kell tudni a nevet, méltónak lenni az előd értékteremtő munkájához.
Hamar kiderül, hogy valójában egy rúgóra jár az agyunk, a kérdés inkább egy meglepődés, egy váratlan szembesítés reakciója.
– Rettentően büszke vagyok, hogy nagypapa neve ennyit ér, hogy ilyen hatalmas gyárat építettek az utána következők. Büszke vagyok Bogsch úrra, amit ő csinál, az valami abszolút fantasztikus dolog! És az sem utolsó, hogy valakit érdekel az unoka is. Érdekel valakit, hogy meghívják, hogy itt van! (képünkön: Richter Gedeon)
Hadd tegyem gyorsan hozzá, rövid beszélgetésünk előtt pár perccel Andrea egy kereskedelmi televíziónak adott interjút, s jelenléte, amire hivatkozott, a Richter Nyrt. kutatóbázisa átadásnak öt éves évfordulója volt. Andrea továbbra is kedvesen nevet, s megjegyzi, hogy „én nem csináltam semmit, miért engem kérdeznek?”
Nehéz erre mit válaszolni. Inkább kérdeztem tovább és a nagyapák szellemiségének vonalán igyekeztem fényt deríteni az unokák felelősségére.
– Mivel unoka, nem kikerülhető, hogy ne örökölt volna olyan géneket, melyek magukban hordják az állhatatosságot, kitartást, hitet a munkában. S ha ez így elfogadható, ennek valahogyan ki kell fejeződnie önben is. Ha másként nem, hát így: beszélget velem, s más újságírókkal, válaszol a múltat s jelent feszegető kérdésekre. S a jelen éppen a gyár fejlődése!
– Igen, ebben igaza van. Öröm nekem, hogy nagyhírű tervezők alkottak meg egy épületet. Büszke vagyok erre. Amikor megálltam itt, a bejárat előtt, bizony elbűvölt a sok üveg, a belső lépcsőház látványa. Tudom, én ebben nem segítettem semmit, de azt is tudom, az építészek nem voltak ott egykoron, a parányi, hátsó szobában berendezett laboratóriumban. Talán még nem is éltek… S ha maga az állhatatosságot említette, akkor itt van az eredmény. A csoda, ahol most beszélgetünk.
Kortyolt egyet a hűvös ásványvízből, s látszott, valamin elgondolkodott.
– Tudja, mi disszidáltunk, amikor rosszra fordult a sors, és 1970-ben kaptam magyar vízumot, hogy vissza tudjak jönni. És akkor kijöttem a gyárba, és úgy néztem, hogy szinte nem is hittem el, mivé fejlődött. Vettem egy kis lakást, s ugyan nem sokszor, de ki-kijövök néha ide gyönyörködni. Van, hogy hat hónapot vagyok Pesten, néha kevesebbet; nincs már anyám, elment, kevés az ok hosszabb időre jönni. De jövök, mert magyar vagyok, itt kell lennem; hát nem így van? – s nyugtázó választ várva nevet ismét, úgy igazából, kislányosan. – El sem hiszem, hogy ilyen csoda nagy gyár lett az egykori épületekből. Ahogy jövök, már messziről látni, hogy RG és csak jövök, jövök és még mindig nem a kapunál vagyok. Ez csodálatos! Megható! (képünkön: Richter Andrea)
A pillanatnyi szünetben ,,provokatív" kérdést teszek fel:
– Jó dolog Richter unokának lenni?
És mielőtt tovább építhettem volna a kérdést, már rá is vágta:
– Jó!
De csak folytattam:
– Mert azt hiszem, néha az „örökség” teher is lehet.
– Látja, nekem ez sohasem teher! Szívesen válaszolok mindenre, ha ez segít valamit. És ezt csak a kérdező tudja, hogy igen vagy nem. Csak akkor érzem magam kellemetlenül, ha az első kérdés az: mi köze van magának a Richter Gedeonhoz? Ilyenkor azt mondom, csak annyi, hogy az unokája vagyok! Ezért nálam minden egy kicsit drágább. Drágább, mint a szomszéd. Aztán vagy érti vagy nem, az már az ő dolga!
Az újabb rövid csend jó alkalom az újabb kérdésre. Azt firtato: az elmúlt öt-hat évre visszatekintve, eszébe jut-e valami kedves történet a látogatásiról, amire szívesen emlékszik?
– Hát, ez nem is történet, hanem a valóság! Akár mikor jöttem, mindig szebb és nagyobb lett ez a gyár! Itt voltam akkor is, amikor a gyógyszermúzeumot átadták, mindig csinálnak valami jó dolgot. No, látja, ezért jó Richter-unokának lenni! És nem tudok mást mondani, csak azt, hogy ennyire fontosnak tartják a nagypapám nevét, amire nagyon büszke vagyok, s ha az unoka felelősségét kérdezte, akkor nekem ezt mindenhol el kell mondanom, hogy tudjon róla az egész világ! Azt mondja nekem a Bogsch Erik mindig: Andrea, én úgy akarok mindent csinálni, ahogy azt a maga nagyapja elgondolta. Én az ő nyomán vagyok. Tudja, olyan ez, mintha Bogsch úr a fia lenne a nagypapámnak!
fotó: 10kerkult.hu/OGY és Richter Gedeon Nyrt