AD-blacklist1

2014
jún.
02

A hét írása

Írta: Szerk.

Homola Irén: A cimbalom muzsikája

 

Gunnyaszt a sarokban az öreg cimbalom,
tépett húrjai közt ott matat a sötét,
csipkésre faragott doboza lekopott,
töredezett, hasadt, de így is csodaszép-
Leheletfinoman, halkan megsimítom.
S mint, mikor királylány csókja a varangyból
herceget varázsol, rezdülnek a húrok,
mozdulnak a verők, és a mély álomból
hirtelen ébredve, tüzes táncba kezdve
nekifutamodnak – nyúlláb a mezőről – 
szívemben felzeng a muzsika, és mesél,
régmúlott időkről, jelenről, jövőről.

 

Kicsiny gyermekkezek, aprócska verőkkel,
tétován mozdul meg húrokon a verő,
majd kacagva, vígan cikáz a húrokon,
apróságok érzik, hogy lelkük nagyra nő,
szárnyal lelkesedve, föl a kék egekbe.
Nekik még semmit sem jelenthet az idő.
Majd harsány vigasság, vidám lakodalom,
hófehér ruhában ropja muzsikádra,
boldogan táncol a gyönyörű menyasszony,
úgy érzi, hogy sosem múlik boldogsága,
van társa, otthona, lesz kicsiny gyermeke.
Még nem érinti meg az idő múlása.

 

Vagy egy kis kocsmában pengtél, vígasztalón,
ott zengtél fájdalmat, enyhet adó reményt,
zokogó vagy duhaj, szilaj, vad-bús nótát,
dallamod táplálta az éhező szegényt?
Csendesen peregtek a cimbalomverők,
s jókedvet derítve múlattad az időt?
De látok csillogó hangversenytermet ott,
ahol a színpadon fényes cimbalom áll,
s a húrjain játszik, penget picikátót
elvarázsol minket a cimbamos-király,
megmárt muzsikában, repít az idővel,
a muzsikus-művész, híres Rácz Aladár.

 

Bárhol játszottál is, a lelkek húrjain
visszhangra lelt a hit, duzzadt a tetterő,
pergett az esőcsepp, dübörgött jégverés,
új ébredést hozott, újra kelt a mező,
lendületet adó, tettekre sarkalló,
könnyeket fakasztó, kacagó, zokogó,
vágyakat ébresztő, célokat mutató,
minden érzelmünkre rögtön válaszolva,
szólt, zengett a zene, dalolót, susogót
ember kívánságát: óvjad a meglévőt,
röpke pillanatot, a tovasuhanót:
ne engedd elfutni, állítsd meg az időt!

 

Gunnyaszt a sarokban az öreg cimbalom,
tépett húrjai közt ott matat a sötét,
csipkésre faragott doboza lekopott,
töredezett, hasadt, de így is csodaszép.
Nézem, s szívemben felsejlik egy álom,

ezer emlék nyújtja most felém a kezét,

halvány emlék, ami a feszes húrokon

átrepít engem az időhatárokon,

villódzik, míg végül agg zenész kezébűl

utoljára kihullik a cimbalomverő,

lelke messzire száll, át egy új világba.

Szíve nem ver tovább. Nem áll meg az idő.

 

Álmodom. Hát álmodj te is, vén cimbalom!

Álmodj te csak csendben, vidám muzsikáról,

álmodj rózsaágyról, álmodj ébredésről,

feltámadt erőről, csengő kacagásról.

Álmodd, hogy az élet múlhatatlan öröm,

játék és boldogság, csupa nagy vigalom,

kemény küzdelemben vezet el a célhoz,

hogy a világ egyre megy tovább, s jó úton,

a nap mindig ragyog odafönn az égen,

hogy érdemes élni, hogy mindig lesz jövő.

Miközben az álmok tág végtelenjében

nyúllábakon szalad, fut, rohan az idő.