A csodaliget a lelkedben van
Egy tavaly nyárvégi nevelési konferencia és egy idei gyermeknapon is bemutatott lemez egyik főszereplőjével, Tóth-Ilkó Zsuzsannával történt beszélgetés öltött végre „testet”. A zeneterapeuta-előadóművész-színész-tanár-dalszerző fiatal még, ám életének fordulatai akár egy aggastyánéval is felérnek…
Lassan egy éve történt, hogy kíváncsi lettem egy fiatal ének-zene szakos tanárnőre. Tóth-Ilkó Zsuzsát néhány figyelemre méltó információval mutatta be igazgatója, Tatai Erika 2015 augusztusában egy oktatási konferencián. Elmondta, Zsuzsi énekel az István, a király című rock operában és rövidesen gyerekeknek szóló dalokkal lemeze jelenik meg. Nem utolsó sorban zeneterápiás foglalkozást fog bemutatni a konferencián. Interjút beszéltem meg Zsuzsival, fel is vettük az anyagot, aztán egyéb dolgaim kicsit „összeszaladtak”, minek eredménye az lett, hogy csúsztam, csúsztam a beszélgetés leírásával, egészen mostanáig. A lökést a Müpa által évek óta, s az idén is megrendezett gyermeknapon való lemezbemutató adta május 29-én. Elmentem, meghallgattam, kiegészítettem a korábban már „beszerzett” információkat, s nekiálltam az írásnak…
Előzmények
Zsuzsi sok helyen ír magáról. Az összkép nekem egy rendkívül nyitott, érdeklődő, sokszínű egyéniséget tárt fel. „A színpad végigkísérte eddigi életemet, elsősorban zenével foglalkoztam” – szól például egyik mondata. Ének-zene – magyar szakos tanár, előadóművész, több hangszeren játszik. Színész. A Gór Nagy Mária Színitanodában végez. Közben van ideje Kartalon művészeti vezetőként dolgozni, meg jazz éneket tanulni Micheller Myrtillnél. – Az ő tanítási módszerei nagyon különlegesek voltak: az énekórái egyben pszichológiai foglalkozásokat jelentettek. Az énektanítás mellett a lelkemmel is foglalkozott – mondta róla az interjún Zsuzsi.
Tóth-Ilkó Zsuzsanna (bal szélen) a tavaly karácsonyi iskolai ünnepségen énekel a tanítványaival
Tavaly, amikor megismertem, a kőbányai Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskolában tanított, de erről kicsit később.
Az iskola szervezte nevelési konferencián tudtam meg, énekel a Novák Péter rendezte István, a király című rock operában. És azt, hogy saját lemeze jelent meg A Csodaliget lakói címmel. A gyerekeknek énekel rajta. Azt pedig a saját honlapjáról vettem, hogy idézem: „Kristály Színház néven 2012-ben útjára is indítottam egy kis társulatot, mely rendhagyó meseelőadásainak a legfőbb célja a gyermekek minőségi szórakoztatása, valamint lelkük megérintése a zene által.”
Ez az egyik ága az életének. Az egyik. A színpadhoz köthető.
A másik pedig – törvényszerűen – kapcsolódik ehhez az ághoz. Mégis más. Talán kicsit lombosabb, nagyobb árnyékot adó, oltalmazó.
Tanít, sajátos nevelési igényű gyerekekkel foglalkozik. A zeneterápia eszközrendszerével igyekszik szebbé és jobbá tenni az életüket. (Éppen ezt tapasztaltam meg, s alapvetően ez késztetett arra, hogy jobban megismerjem Zsuzsit – kiemelés tőlem, O.GY.) Továbbra is tanul. „2015-ben szereztem meg képesítésemet az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán. Azóta lelkesen fejlesztem tudásom, hogy a lehető leghatékonyabban végezhessem hivatásom” – írja magáról. S hogy ezt jól csinálja, arra itt a bizonyíték: a Baptista Szeretetszolgálat a „Közösség Önzetlen Szolgálatáért Érem” kitüntetéssel ismerte el munkáját (fotó: T-I.Zs. facebook oldala)
Beszélgetés
Nem mondom, hogy nem volt kényelmes a kávézó bőrfotelje. Az ásványvízhez citromot is kaptunk, s a kávé is finom volt.
Igazság szerint néztem őt, belekortyoltam a kávémba, s szinte csak úgy magamnak, a bajszom alá mondtam, hogy csodanő vagy, te Zsuzsi. (Hadd jegyezzem meg, a tegeződést mindketten szívesen vettük, s itt, az írásban sem térünk ettől el.) Színpad, zenélés, tanítás, gyermeki lelkek istápolása… Nem is értem, hogy fér meg három különféle dolog egy emberben, mikor a józan ész szerint ezekből egy is éppen elég lenne. Már majdnem megszólalt, de folytattam a gondolatot.
– Tudod, ehhez a sokféleséghez valami nagyon erős motiváció kell. Melyik ember vagy? Miért ilyen vagy? Valami mély nyomokat hagyó élmény vagy egy izgalmas családi háttér…
– Nincs! Felnevetett, élvezte, hogy kicsit bután nézek. Igazság szerint valamilyen művészeknek gondoltam a szüleit, főleg a színpad, a zene miatt.
– Nincs olyan háttér, amire gondolsz – mosolygott, s folytatta. – Édesanyám óvodapedagógus, most már több, mint huszonöt éve óvodavezető. Édesapám az építőiparban dolgozott, az utolsó években pedig polgármester volt, most már nyugdíjas. Szóval az én hátterem inkább a közösség. A szüleim valamilyen formában ebben teljesedtek ki. Egy adott közösség élén állnak, álltak, s azt formálgatták több-kevesebb sikerrel. Állítólag a dédnagymamám énekelt, mint én is teszem, azt mondták, hasonlítok rá, s lehet, hogy ezeket a színpadhoz köthető ambíciókat tőle örököltem. Az biztos, hogy az óvodában, mert anyukám volt az óvónénim, erősítette ezeket a próbálkozásokat. Ő volt, aki zenei általánosba íratott be. Innen pedig, úgy visszagondolva, egyenes utam volt a zene felé.
Ezen a ponton egy bizonytalan párhuzamot fedeztem fel Zsuzsi és az én „zenei pályám” között. Nálam is anyukám kívánsága volt, hogy járjak zeneiskolába. Az, hogy hegedülni tanultam, a véletlen műve volt, s csak sok-sok évvel később lett fontos a hangszerismeret. Megint csak a véletlen szólt közbe, hogy alapítója lettem egy magyar népzenét muzsikáló zenekarnak, s kicsit megváltozott ezáltal a zenéhez való viszonyom. Bár sok éven át hivatásos zenész voltam (ORI vizsgát tettem), nem ez volt az életcélom. Ezt el is mondtam Zsuzsinak, mire megjegyezte, az általános iskolában ő sem gondolt arra, hogy énekes legyen. Sőt, semmilyen célja nem volt a zenével, annak ellenére, hogy könnyen ment neki a hegedülés, a kóruséneklés. Még akkor is „semleges volt”, amikor már a hegedű szakon tanult aSzent István Király Zeneművészeti Szakközépiskolában. Valami akkor változott, amikor Egerbe felvételizett; felvették és el is végezte az ének-zene – magyar szakot.
– Kialakult bennem egy nagyon erős igény, hogy tanítsak. Édesanyám óvott attól, hogy direkt tanári pályára menjek, s kitaláltuk, hogy az éppen akkor Kartalon örökölt házát átalakítjuk egy kicsit, s alapítványi háttérrel létrehoztuk a Kristály Művészeti és Rekreációs Házat. Itt kezdtem dolgozni programszervezőként. Igazából tanítottam is, mert volt itt zenovi, kisiskolásoknak zenei oktatás, de mégis másként történt ez, mintha intézményes keretek között lett volna. Megjegyzem, hogy közben a Gödöllői Szimfonikus Zenekarban is hegedültem, mert csak nem hagytam el teljesen.
Ide beszúrom Zsuzsi egy későbbi önvallomását:
„Ének-zene tanárként szerencsésnek tudhatom magam, hiszen az elmúlt 10 évben nagyon sok tehetséges gyermekkel és felnőttel dolgozhattam együtt, több dobogós helyezést elérve országos énekversenyeken. Hangképző technikám bármely korosztály számára elsajátítható, hiszen a lényege visszatalálni az eredeti, legtermészetesebb fizikai állapothoz éneklés közben, ezáltal megtalálhatja mindenki saját hangját. A zene személyiségfejlesztő hatásáról írtam diploma munkámat, így nem csak hiszem, de tudom is, hogy a sok zenei élmény a gyermek személyiségét pozitívan befolyásolja. A zene ugyanis nem csak kellemes élményt nyújt, hanem fejleszti a kreativitást, a memóriát, és transzfer hatása egyéb tantárgyakban is kimutatható.”
Azt hiszem, nyugodtan állíthatom, ez egy tanári ars poetica.
Hallgattunk egy sort, de csak egy kicsit, főleg miattam. Továbbra is igyekeztem magamban összerakni Zsuzsi lelkét. Mire valamennyire tisztult a kép, logikus lett néhány összefüggés, Zsuzsi újabb eseményeket idézett, amiket aztán újra igyekeztem valahogy a lelkéről addig kirakott mozaikkép közé illeszteni. Főleg, hogy új mozaikkövet tett elém.
Zsuzsi egy iskolai ünnepségen dirigálja a kis kórust és a zenekart
– Egészen természetesnek tűnt kicsit később, hogy színésztanoncnak álljak Gór Nagy Mária iskolájába, hogy a musical felé kacsintgassak. Na, ez egy nagyon különleges döntés volt. Nem is tudom, el merjem-e mondani?
– Miért ne? Ha esetleg nehéz, azt javaslom, játszd el, ígérem jó közönség leszek! (ez hatott, csak elmondta.)
– Minden előzmény nélkül februárban eldöntöttem, hogy márciusban felvételizem. Talán a lelkem mélyén megbúvó, mindig elfojtott szorongásomat akartam ezzel feloldani. Tudod, az eddig elmondottak ellenére kisebb koromban visszahúzódó, gátlásos lány voltam. A tanítás már sokat jelentett, ki tudtam nyílni a gyerekeknek, s arra gondoltam, a színészet ezt teljesebbé tudja tenni. Akkor nyílik igazán az ember, ha engedi magát kinyílni.
Itt érdekes fordulatot vett a beszélgetés, mert csak nem tudtam megállni, hogy ne feszegessem ezt a kinyílás témát. Nálam ez egyfajta pszichológiai tartalom, s logikusnak tűnt volna, ha Zsuzsi ebbe az irányba kormányozza az életét. Bár kacérkodott a gondolattal, hogy beiratkozik pszichológia szakra, de másként hozta a sors. Magántanárként, a gyakorlatban alkalmazott olyan módszereket, melyeket korábban tanárától, Myrtilltől tanult. „Mindenkihez más a kulcs, s amikor a szakdolgozatomat írtam előjött a zeneterápia fogalma.” Ez megint egy sorsfordító megállapítás Zsuzsitól. Felfedezi, hogy a zene nem csak hivatás, de egy gyógyító eszköz is lehet.
– Több annál, hogy csak szórakoztassa az embereket – mondta meggyőződéssel. Annyira komolyan mondta, hogy az imént még csicsergő, mosolygós hangja acélszürke-komolyra változott. Azt, hogy a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karon indított önismereti kurzust elvégezte, ugyanilyen komolysággal adta elő. Minden lelki megrendülés nélkül közölte azt is, hogy ugyanakkor egy amerikai ösztöndíjra is pályázott, de csak a tartaléklistára került fel. Nem álltam meg, hogy ne provokáljam. – Megérte a csere? Amerika az mégiscsak Amerika, egy ösztöndíj kapukat nyithat meg egy zenész számára. No, itt visszajött az eredeti hangszín; olyan vidáman „dúr-színezetű” lett: – Életem egyik legjobb döntése volt a Bárczi! – csengett határozottan a hangja. És megtoldotta azzal is, hogy ez a kurzus, mint később kiderült, feltétele volt, hogy elvégezhesse a zeneterápia szakot. – És még egy: a Pannonhalmi Béla Baptista Általános Iskola éppen akkor hirdette meg az ének-zene terapeuta tanári állást, amikor a Bárcziban végeztem. Hidd el, sok helyre elküldtem az életrajzom, elutasítás volt a vége. Egyedül Tatai Erika igazgatónő mondta, na, ez az én emberem, ő kell nekem. Véletlen? Döntsd el magad!
No, itt megérkeztünk a jelenbe, a Pannonhalmi Béla iskola névadó emléktábla avató ünnepségre, a saját gondolataimban pedig annak tisztázására, hogy Zsuzsi tényleg nem mindennapi lény. Egyfajta polihisztor, de abból a fajtából, ahol – egy bizonyos pontig – ő van a héttérben, s a sokirányú, egymással ezer szálon összefüggő képzettsége az alaposságot, az igényességet, sőt, a hitelességet szolgálja. Önnön maga csak ekkor kerül előtérbe, mert saját maga fizikai valóságától azért mégsem szakadhat el! Sem a színpadon, sem a tanteremben. (Tóth-Ilkó Zsuzsi a képen középen)
Azt még el kell mondanom, hogy Zsuzsi élete egy személyes vonatkozásban is alakulhatott volna másként, mint az zajlik manapság. Párja, Abbas Murád zeneszerző, dzsessz-harsonás zenész sokat segített neki mind a zenekar, mind a CD „tető alá” hozásában. Még akkor is, ha Zsuzsi dalszerzői vénája a zeneterápia aktív alkalmazásával egy időben alakult ki.
Még egy fontos gondolat a zeneterápiáról, amit Zsuzsi, az iskolai névadó ünnepség után, mint nagyon friss dolgot újságolt örömmel. – Munkám során a legfontosabb céljaim között szerepel a szorongásoldás, sikerélmény nyújtása, sajátélmény, saját tapasztalás. A napokban fejeztem be egy fél éves tehetségfejlesztő programot óvodás gyermekekkel. Az ép gyerekeknél a tehetségkibontakoztatás volt a cél, zeneterápiás elemekkel, melyben saját határaikat megtapasztalhatták. A művészeti fejlesztés összefonódott a személyiség kibontakozásával. A program végén rendhagyó előadásban mutathatták meg a gyerekek tudásukat, melyben a meseelőadás, bábozás, hangszeres játék, tánc és vizuális művészet is megjelent, de mindezek mellett a legfontosabb, a szabad önkifejezés volt. A szülői és pedagógiai visszajelzések igen pozitívak. Az egyik kedvencem: a magas katonai tisztséggel rendelkező szülők írása: „Lányunk, a szigorú nevelés ellenére is oldódott, felszabadultabb lett.”
S itt akár vége is lehetne a beszélgetésünk leírásának, ha nincs a gyereknap! De volt.
Zene az időjárásról
A Müpa előtt felállított színpadon szorgos rendezkedés vette kezdetét. Pillanatok alatt erdei környezetet varázsoltak Zsuzsi társai, ő maga a kellemes hangulatot megerősítő erdeitündér-jelmezben segített a hangmérnöknek beállítani az ének és a hangszerek erősségének arányait.
Hallgattam, élveztem a könnyed, kedves, fülbemászó dallamokat, a táncra – de akár ugrálásra is – késztető ritmusokat.
Egy néhány nappal korábbi esemény apró mozzanatai ugrottak be: Zsuzsi iskolájában, mint írtam az imént, emléktáblát avattak a névadó tiszteletére. Ott – látszólag – szigorú tanárnőként, valójában egy minden körülményre figyelő karmesterként dirigálta nyitószámot éneklő kórust, vezényelte az élőben kíséretet adó kamarazenekart. Talán izgult, talán nem. De mosolygott, biztatta tanítványait, s a végeredmény: egy ragyogó produkció hangzott el.
Most, itt, a Müpa mellett tündérjelmezben táncol a gyerekekkel a színpad előtt, „életre kelti” a hosszú boton libegő pillangókat, oly annyira, hogy el akarják kapni őket a kicsik, majd az erdei tisztáson leheveredik, körülötte az apróságok megbabonázva hallgatják énekét. (Azért hadd tegyem hozzá, hogy amíg a pillangókergetés folyt a színpad előtt, a zenekar a játékos dallamból egy fantasztikus dzsesszes betétet nyomott – ha nem gyerekkoncerten lettünk volna, minden egyes szóló után felcsattant volna a taps! – bizonyítandó, itt nem valami bugyuta, páros ütemű három hangból álló tucatszerzeményről van szó.
Meg az is eszembe jutott, hogy nemrég egy másik, szintén gyermekeknek szóló lemez bemutatóján azt mondta a Veronaki zenekar énekese, Tarján Veronika, hogy a gyerekeknek csak minőséget lehet adni, csak a legjobbat, mert megérzik, ha nem a lelkeddel játszol, énekelsz nekik.
Azt írja Zsuzsi a CD ajánlójában, hogy „Itt (a Csodaligetben – a szerk.) bármi megtörténhet. Lakói vidámak, kedvesek, elfogadóak, mindannyian külön egyéniségek, akik valamilyen tulajdonságot mutatnak meg nekünk. Történeteikben megtalálhatjuk azokat az értékeket, melyek valóban fontosak az életben. Például a szeretet, az elfogadás, és a család.” Hát, ez az! Azt viszont nem írja, de a beszélgetéskor elárulta, hogy van egy dal, amit nagymamája emlékére írt és a zenéjét is ő szerezte. – Ez az első önálló dalom, s úgy érzem, onnan fentről figyel, segít, egyengeti az utamat – válaszolt a kimondatlan kérdésre.
És, amikor egyensúlyban van a patikamérlegen grammra kimért harmónia és a korosztály tényleges igénye, akkor helyben vagyunk: megértjük, mi készteti a művészt, hogy az autista gyerekeknek végtelen türelemmel mutassa meg, hogyan használják az esőbotot, a csörgőt, a xilofont, majd együtt hallgatja velük, hogyan zenélik el a zene egyszerű eszközeivel az időjárás hangulatát…
CD-bemutató a Müpa gyermeknapon
Biztos vagyok benne, nem csak a magam nevében mondom, várjuk a folytatást. A színpadon a koncertet, a tanteremben az életet adó zenei élményeket, no, és valamelyik kellemes kávézó kényelmes bőrfoteljében még sok beszélgetést Zsuzsival.
Fotó: 10kerkult.hu/OGY
