Játékunk az agyag – évzáró kiállítás

A Mezei Réka irányításával működő Kis fazekas szakkör a szokásos helyén, a KÖSZI-ben rendezte meg az évzáró kiállítását november 24-én. A máskor alkotó műhelynek tekinthető terem már délután négy órától kezdve fokozatosan alakult át egy sajátos kiállító térré…

Több alkalommal is részt vettem már az agyagozók – gyerekek és felnőttek – foglalkozásain, így nem volt meglepetés, hogy fél órával a kezdés előtt érkezve szorgos rendezkedést láttam. A Rottenbiller térre és a nagy parkolóra néző ablakok felőli oldalakon a padokat világoskék szövettel fedték be, a középen álló asztalon a megtisztított viaszosvászon asztalterítő „világított”. Réka a motoros korongozóról törölgette le az agyagmaradványokat, majd az ajtó melletti asztalon előkészítette a „szolid svédasztalt”. Sós stangli, aprósütemény és az időben érkező sült alma várta a szakkör tagjait. Gyerekeket, felnőtteket. Több szülő nem csak kísérőként, de alkotóként is jelen volt.

  Mezei Réka szakkörvezető az évzáró kiállítás összegző köszöntőjét mondja

   Miközben a már kirakott alkotásokat fotóztam, igyekeztem nem útban lenni, hiszen még javában folyt a rekeszekben tárolt tárgyak kirakása és egy-egy témakör köré rendezése. Időközben érkeztek a gyerekek, a szülők, köztük néhányan otthonról hozták a korábban elkészített műveket, Ezeket a nagy asztalon helyezték el. Időre kiállítássá varázsolták a műhelyt, s Réka jónak látta, hogy egy rövid évzárót mondjon.

   „Képzeljétek el, hogy az idén már ötödik éve működik itt a Fazekas szakkör és a Kisfazekas szakkör, aminek a címe valójában a Játékunk az agyag gondolat. Ez azért van így, mert nem arra törekszünk, hogy minden tárgyat kiégessünk, és nem is arra, hogy sok-sok alkotást hozzunk létre, hanem arra, hogy ismerkedjünk ezzel a csodálatos agyaggal, anyaggal, amivel sokan csak akkor találkoznak, amikor ide belépnek.” – kezdte el kedves szavakkal a mondandóját Réka.

   Majd megszólította a gyerekeket, s azt kérdezte, mire gondolnak, amikor a kezükbe veszik az agyagot. Biztatta őket, hogy mondják el bátran. Szinte egyszerre szólaltak meg többen is: keményebb lesz, mondta az egyik kislány. Száraz lesz – így egy másik. Réka tovább kérdezett: mi lesz a kezünkön az agyagozás közben? Egy harmadik kislány, mint pillanatok alatt kiderült, ő Iza (képünk), kicsit halkan, de magabiztosan válaszolta: sorja. Réka pedig nagy örömmel nagy tapsot kért neki, mondván, megjött az első szakszó! A taps pedig nem maradt el.

   Ez jó apropó volt arra, hogy Réka tapssal folytassa a jubilálást. „Ugyanis éppen ezen a napon egy olyan felnőtt is itt van, aki a kezdetek óta minden héten eljött a szakköri foglalkozásra – eltekintve egy-két indokolt hiányzástól.” – idézte a múltat. Így az első tapsot Sibinger Dóri (jobb oldali kép) kapta, aki mondhatni alapító, hiszen 2018. szeptember 21-én részese volt az első foglalkozásnak. Most a világító torony köré rendezte a munkáit.

   De megtapsolták a régebben a szakkörben tevékenykedő felnőtteket és gyerekeket is, kit a szorgalmáért, kit a kreativitásáért, mást a kitartásáért vagy éppen azért, mert innen indulva már önálló kiállítása is volt.

   Befejezésként Réka még kiemelte, hogy az utolsó égetésen a festés fölé kerül a máz, s így lesz nemcsak szép, hanem hasznos is a kerámia. A szépség adott, a hasznosság pedig abban áll, hogy a máz nem engedi át a nedvességet. „Mert az agyag olyan, mint egy hatalmas szivacs, tele van sok-sok apró pórussal, és átereszti a vizet, ha nem mázazzuk le” – erősítette meg többek bemondását Réka. „Hát, akkor most gyönyörködjünk a sok szép alkotásban!” – adta meg a zárszót Réka.

   Amit csak lehetett, lencsevégre kaptam, igyekeztem teljes képet adni az évzáróról. Nem sokkal este hat óra előtt elköszöntem, egy másik rendezvényre igyekeztem. Sokat nem vesztettem, hiszen egy kötetlen beszélgetés kezdődött: immár a leendő művészek a következő év munkáit tervezték, és egymás között osztották meg az élményeiket.

A cikkhez képgaléria tartozik, IDE kattintva tekinthető meg

fotó: 10kerkult.hu/OGY