AD-blacklist1

2012
jún.
30

Egy jövő nélküli ember

Volt egyszer egy ember, ki anno megnyerő, közvetlen, barátságos stílusával bárki szimpátiáját képes volt elhódítani. Ha kellett, mosolygott vagy összevonta a szemöldökét, ha a véletlen úgy hozta, képes volt autóba ültetni a vendégét és körbefuvarozta őt bizonyos helyeken, ha a sors úgy irányított, akár soron kívül, két program közé beillesztve lehetett vele beszélni, ha szükség volt rá, dicsért, ha úgy alakult, akkor korholt, ügyelve arra, hogy mindig és minden esetben patikamérlegen adagoljon, hogy a „korrekt személy” képet árassza magáról.
Sokáig úgy tűnt, ez az igazi arca!
Aztán egy idő után, mintha valami külső erő avatkozott volna közbe, megváltozott, megbolydult a jelleme! A közvetlenségnek már nyoma sincs, annál inkább a felsőbbrendűségnek, a megfellebbezhetetlen véleményalkotónak, a más felé áradó megvetésnek, méla undornak és gyűlöletnek. Hogy ezt mi és miért váltotta ki, talán csak ő tudja. A megcélzott meg csak találgat, de nem jut semmire. Persze a szóban forgó személy van annyira jó diplomata, hogy utóbbi érzéseket nyíltan nem sugározza az érintett irányába, nem mondja meg neki, de – lévén amúgy gyarló – akadnak elhagyott pillanatai, amikor nem tudja vezérelni a kimértséget, és az arcára kiülnek az őszinte benyomásai.
Most akkor melyik is ő? A kedves vagy az ellenszenves, esetleg skizofrén és mindkettő egyszerre?
Nagyon úgy tűnik, hogy ő alapvetően egy gonosz és alattomos ember, átgázol mindenen és mindenkin, mindenkit csak addig „használ” ameddig számára hasznot hajt, amíg szüksége van rá, elhiteti vele, hogy ő egy „korrekt személy”, majd, mint valami gyűrött papírt, kihajítja a szemetesbe.
Számtalan példa bizonyította már, hogy hosszú távon az őszinteség az egyetlen kifizetődő viselkedés, az egyetlen és állandó arc jelent biztonságot. Neki sajnos nincs jövője…