Pályaorientáció, avagy előadás az operáról
Ambrus Ákos operaénekes, az Opera nagykövete előadását hallgatták meg a Szervátius Jenő Általános Iskola felsős tanulói. Az emlékezetes, pályaorientációhoz is kapcsolható prezentáció még tavaly november közepén hangzott el.
Ambrus Ákos, az Opera nagykövete előadásából csak egy bő órányit volt lehetőségem meghallgatni; sajnos, egy másik, kicsit megcsúszott rendezvényről csak késve értem oda. Legnagyobb bánatomra az énekét nem hallhattam így. Amit láttam, annak viszont minden percét élveztem, mert miközben az operáról, mint műfajról, a hangfajtákról, a zenés színházi nyelvről és hasonló „finomságokról” beszélt, azt is láttatni tudta, hogy mi minden, hányféle tudás, szakma kell ahhoz, hogy létrejöjjön maga az előadás.
A vetítést nézve eszembe jutott egy általános iskolai emlék. Nyolcadikos voltam, s az egyik osztályfőnöki órán a foglalkozásokról beszélgettünk. A tanárnőnk azt kérte, nevezzünk meg minél többet. Nosza, szinte egyszerre sorolta mindenki a „szakmákat” – már amit annak gondoltak. Igazgató, orvos, osztályvezető, ügyvéd, titkárnő, könyvelő és hasonlók sorjáztak. Az „ofő” ugyan mondta mindenkinek, hogy igen, igen, de közben a fejét ingatta. Egyszer csak így szólt. Amit mondtatok, az a szüleitek, ismerőseitek foglalkozása. De én arra vagyok kíváncsi, hogy ki javítja meg a lakásban a hibás kapcsolót, ami miatt nem lehet felkapcsolni a villanyt? Vagy, ha eldugul a lefolyó a mosogatóban, azt ki szereli meg? A kis fejünkben fény gyulladt, és kicsit bátortalanul, de sorolni kezdtük: villanyszerelő, vizvezeték-szerelő, aztán jött a többi is. Üvegfúvó, lakatos, asztalos, autószerelő, pék, mozdonyvezető és még néhány hasonló.
És, hogy miért is jutott ez eszembe? Mert az előadás láthatatlan szereplői éppen hasonló szakmákat folytatnak: jó közelítéssel a világosító a villanyszerelővel hozható párhuzamba, a díszletező az asztalossal, az öltöztető vagy a jelmezkészítő a szabóval, a varrónővel, a fodrász az itt is fodrász; – és még arról, hogy ki a hangmester, a szcenikus, a fotográfus, a színpad- és porondtechnikus, stb., stb.
Az előadás végén nem lehetett kihagyni az interjút. Arról kérdeztem a bariton énekes Ambrus Ákost, hogyan alakult ki egy hosszabb ideje futó, gyerekeknek szóló előadás, miért részletezi a „láthatatlan szereplők” munkáját? Ám előtte közreadom, hogy úgy tudja, a „bariton átmenet a tenor és az ember között”.
– Milyen szempontokat vett figyelembe, tekintve a leendő közönségét, amikor első ízben állította össze az műsorát?
– A le gfontosabb az, ami a színházban nem adatik meg. Mióta a színházban az előadás kezdetén lekapcsolják a nézőtér világítását, kínai falként tornyosul a közönség és a színészek közé a sötétség. Nem érzékeljük a közönség reakcióját, legfeljebb a zajokat vagy éppen azok hiányát tudjuk értelmezni. Ha nagy a visszhang, kevesen vannak a nézők. Tehát azt szerettem volna, hogy legyen meg a velem szembeni azonnali reagálás, hogy lássam, érdeklődik-e a mindenkori hallgatóságom? Ezek alapján a hat évvel ezelőtti első előadásom bizony sokat változott, folyamatosan gyúrtam, és ha kell, most is változtatok rajta.
– Meglepően hosszú volt az előadása, ennek ellenére a gyerekek egészen jól vették…
– Na, ez érdekes. A prezentációs szakemberek azt mondják, egy előadásba elég 10-12 dia. De én azt tapasztaltam, hogy jobb a nagyobb szám, mert úgy nem az előadó személye van a középpontban. Nálam mintegy 400 dia szerepel, s nem unalmas az előadás, egy dolgot több oldalról is be tudok mutatni. És érdekességként megjegyzem, előttem az operaház zenészei tartottak hangszerbemutatót, s ennek okán át tudtam ugrani a komplett operai zenekart bemutató mintegy 50 diámat. szóval, készen kell lenni, figyelni kell a gyerekeket!
(képünk: Ambrus Ákos)
– Hogyan tetszett most a diákközönség?
– Nagyszerűek voltak a gyerekek, s élnék a lehetőséggel, hogy elmondjam, minden előadás rákfenéje a közönségszervezés. Meséltem nekik, hogy megépítették II. József király nagy álmát, a 3500 személyes Pesti Német Színházat, és nem volt közönség. Amikor 1947-ban leégett, s bár felújították, de nem nagyon használták. Ezzel szemben most az van, hogy az Opera vezetői kitalálták a nagyköveti mozgalmat; nem ügynökök, meg reklám van, hanem mi megyünk a legmélyebb gyökerek közé, a gyerekekhez. Azt generáljuk, hogy már most szülessen meg az igény, hogy színházba akarok menni. És, ha ezt el akarom érni, akkor mindent meg kell nekik mutatni, hogy mitől lesz opera az opera.
– Jól sejtem, hogy itt kapok kapcsolt választ a szakmákat soroló kérdésemre?
– Igen, mert tisztában lesz a súgó szerepével, a színpadtechnikával. Amikor a gimnáziumban az érettségi után voltam, két szakmát is kitanultam: műszaki rajzoló és kémiai anyagvizsgáló oklevelet szereztem. A mai fiatalok szerencsés helyzetben vannak, mert már színházi szakmákat is lehet letenni az OKJ-s képzési rendszerben. Van olyan díszletmunkás nálunk a színházban, és most szakmunkásról beszélek, akinek bölcsész diplomája van.
Ha úgy tetszik, Ambrus Ákos ezzel a megjegyzésével egyben a slusszpoént is ellőtte. De nem baj, mert mindennél jobban bizonyítja, hogy milyen lehetőségek vannak a színházi világhoz közel kerülni. És ehhez egy kiegészítés.
Az itt felvetett témákkal kapcsolatba jó szívvel ajánlom Ambrus Ákos előadásának egyik diáját, melyen csak ez a felirat szerepelt: szfi.hu. Nos megnéztem a neten, mit takar a cím? A rövidítés mögött a Színház és Film Intézet áll, a honlap nyitó oldala pedig az itt tanulható színházi szakmákat (és a még sok egyéb hasznos tudnivalót) sorolja.
fotó: 10kerkult.hu
