Fénykarcok bűvölete

A tágas, világos előtérben szemet csalogató módon ékeskedtek a rézkarcok.  De mit is beszélek itt butaságot! A fotók! Merthogy azok voltak, s nem grafikák. Csak úgy látszott, mintha…

   Gábor Béla képzőművész fotóiból Munkák/2012 címmel nyílt kiállítás az Artotéka kortárs grafikai kiállító teremben november 15-én. Fotók, bár első ránézésre nem egészen annak látszanak. A kiállítás végén fogalmazódott meg bennem, ezek fénykarcok. Még ha ez a kifejezés totális képzavar is, azt hiszem, a lényeget tartalmazza. De állításom bizonygatása helyett álljon itt néhány gondolat Laluk György festő- és grafikusművész megnyitójából!

   Egy szinte napra 150 évvel ezelőtti írást idézett, mely a korabeli Pesti Hírnök lapjain jelent meg. E szerint „a fényképek lassanként egészen háttérbe szorítják a valódi művészetet. A fotográf mánia mindenkit magával ragad”.Az újságíró azért sopánkodott, mert Barabás Miklós az ecsetet műteremre cserélte 1862 októberében.

   – A párhuzam azért érdekes, mert aki megfordulhatott Gábor Béla (képünkön jobbról) lakásában pár éve, azt tapasztalhatta, hogy a falakon nagyon szép olajjal festett csendélet függött. Az utóbbi időben viszont a csendéletek helyét a fotók veszik át. Főleg a lyukkamerával készített képek. Szoktam is vele viccelődni, hogy milyen ember az, aki a digitális technika világában a camera obscura rabja? Aki visszafordul a fényképezés őskorába, s azt a mintát követi, hogy a festőművészek készítettek nagyszerű fotográfiákat. Mert azok a fényképek olyanok voltak, mintha festmények lettek volna! Kihasználták a technika adta lehetőségeket – elemezte a paralel világot Laluk György (képünkön balról). 

   És ezen a ponton térnék vissza a saját élményeimhez. Mert a fotók úgy látszódtak, mintha, pedig nem is… Fotográfiák a javából, azon fajták, ahol a pillanat „fénybe vésése” nem a kamera motorjának gyorsaságán múlik! Nem, mert a művész különféle fényérzékeny rétegeket visz fel a papírra, alakítja, színezi, így-úgy kezeli azokat… S ez nem kétpillanatos munka! Érthető kíváncsisággal faggattuk a művészt a megnyitó után, miért is ezen archaikus alkotási mód?

   – Mi indítja a művészt arra, hogy akár korszerű technikákkal, de ódon hatásokat hozzon létre?

   – Számomra az ebben a csodálatos dolog, mint a rajzban, grafikában, festészetben, hogy itt az ember „benne van” az alkotásban. Például egy cianotipiánál az elkészült negatív egy adott dolog, de utána a papír, az emulzió kikeverése, a papír lekenése, a levilágítás, a különféle vegyi színezések mind-mind egy nagy-nagy út, egy nagy-nagy játék, ahol és amelyben benne van az ember döntése, az, hogy mikor mondja egy adott képre, hogy készen van.

 – Előfordul, hogy az út végén azt mondja, kész, de kis idő múlva valamilyen hatásra újra előveszi, s akkor azt mondja, még ez vagy az kell ide? Egyáltalán, bele tud még nyúlni, tudja módosítani a képet egy adott pont után?

   – Nem jellemző, hiszen egy végbement egy kémiai folyamat. De semmi sem lehetetlen, s egy új réteg felvitelével még alakítható. De, mint mondtam, ez ritka dolog. Persze, a photoshop használatával végtelen lehetőségek nyílnak. Ezeket a színes képeknél, mix-média jelleggel én is alkalmazom. Különböző textúrákat hozok össze képekkel, s addig alakítom, míg ugyanúgy összeáll, mint egy bármilyen más kép.

   – Mondhatjuk azt, hogy ez a fajta megjelenítés egy új műfaj, vagy az így készült képei egy alkalmazott grafikai eljárás lehetséges megfoldásai?

   – A mix-média eléggé tág fogalom, s használják analóg technikáknál is, ahol belerajzolnak, belefestenek, bele monotípiáznak az alapképbe, tehát nem egy tisztán ceruzarajz vagy tisztán akvarell. Ez is egy mix-média. De ezt a mai korban alkalmazva, mai technikákkal, valóban alkotó munkára nyílik lehetőség.

   – Ha egy digitális fájlt beviszek a laborba, s kérek egy papírképet róla, akár egy órán belül is elkészülhet. Az ön technikájával mennyi időbe telik, míg azt mondja, kész a kép?

   – Hát, nem egy leülök, kattintok hármat és kész. Ez csak egy részlet, mert az elkészült fotó bennem mint egy mag, úgy viselkedik, Egy idő után kikel, s képpé fejlődik. A tényleges munkafolyamat pedig, amikre az imént utaltam, meglehetősen hosszadalmasak, akár több óra is lehet. 

   Szólni kell még egy nagyon fontos mozzanatról! A kiállítás megnyitók többségéhez  valamilyen műsorszám, többnyire zene tartozik. Nem tudom, ki hogy van vele, de szeretek a megnyitó beszéd és a művész méltatása előtt körülnézni, hagyom, hogy a kiállított művek hassanak rám, igyekszem befogadni őket. Ezzel együtt kialakul egy hangulat, egy lelkiállapot is. Vannak esetek, amikor a megnyitón közreműködő produkció nem változtat ezen. De előfordul, s ez van többségben, hogy a produkció erősíti a hangulatot, közel visz az alkotáshoz, könnyebbé teszi a befogadást. Ilyen csodákat okozott számomra Brátán Vera énekes, aki csodálatos hangulatú brit és magyar népdalokkal, az előadás kidolgozottságával tökéletesen eltalálta a kiállítás hangulatát, a kiállító művészről a képei által ébresztett fény-képet.

   A kiállítás december 11-ig tekinthető meg a könyvtár nyitvatartási idejében.

fotó: 10kerkult.hu/OGY

Gábor Béla önmagáról

„1966-ban Budapesten láttam meg a napvilágot. Műszaki tanulmányom elvégzése után autodidakta módon kezdtem el foglalkozni a képzőművészettel. Először megelégedtem a ceruza és a papír használatával, majd jöttek a technikai „tanulmányok”, végül az olajfestés adta korlátlan lehetőségek.

Témák tekintetében sok dolog foglalkoztat, a teremtett világ szépségeitől kezdve az élet felszín alatti valós értelméig.

Úgy érzem ez művészi világomon, stílusomon teljesen meglátszik, amit egyáltalán nem bánok. Számomra a külső-belső inspirációk sokkal fontosabbak, mint egy >>beskatulyázott<< stílus. Tizenhét év óta rendszeresen veszek részt csoportos kiállításokon, és egyéni tárlatokon mutatkozom be. Szeretettel kívánok kellemes nézelődést a nevem alatt található munkákhoz.”