Van szeme hozzá
Kőbányáról a nagyvilágba és vissza címmel nyílt meg Kasztovszky Zsolt, a Kőbányai Fotóklub tagjának kiállítása a Kőrösi Kulturális Központban február 11-én. A folyosókiállításon tíz fekete-fehér képben gyönyörködhetnek az érdeklődők március közepéig.
Kasztovszky Zsolt képeiből először 2019. augusztusában láttam kiállítást a Kőbányai könyvtárban. Bár a megnyitón jelen voltam, mégsem erről írtam tudósítást, hanem cikkemben egy kőbányai sétát javasoltam az érdeklődőknek. Egy későbbi időpontban, mikor volt időm ácsorogni a képek előtt, s nem kellett rohanni, hogy a kiváltott érzéseket meg tudjam fogalmazni, nos akkor vetettem a digitális térbe a gondolataimat.
Most kicsit más volt a kiállítás, és más volt a téma is. A helyszín a Kőrösi Kulturális Központ oldalfolyosója, melynek falfelületét a Kőbányai fotóklub „bérelte” ki, hogy tagjainak munkáit egy kamaratárlaton bemutathassa.
Szepesi Julianna klubvezető (képünkön Kasztovszky Zsolttal) ajánlotta az érdeklődők és a fotós klubtársak figyelmébe a kiállítást. Elmondta, 2019-ben volt utoljára – a koronavírus miatt – klubtagok bemutatkozása, s most igyekeznek ezt a hagyományt megújítani. Mások mellett köszöntötte a kényszerszünet alatt belépett tagokat, és eddig nem találkoztak a Folyosókiállítással. (Megjegyzem, Zsolt 2019-ben lett a fotóklub tagja -a szerk.)
E néhány gondolat után átadta a szót Kasztovszky Zsoltnak. Kiderült, hogy ezt a kiállítást még 2019-ben kezdte el szervezni Zsolt, de a Covid-19 közbeszólt. Vidáman jegyezte meg, „talán nem is baj, az idő jót tett a képeknek.”
Zsolt élt a lehetőséggel és elmondta, hogy huszonévesen kezdett komolyabban fényképezni, járta az országot, közben készültek a képek. Az első, nagy külföldi útja Amszterdamba vezetett. Az édesapjától kapott Praktica Super TL gépet vitte magával.
„Ott kezdtem el street photokat (street photography = utcai képek -a szerk.) készíteni, persze, akkor még nem tudtam, hogy a képeim ebbe a képzőművészeti műfajba tartoztak.” – mondta. Egy hosszabb szünet következett, s 2016 táján kezdett Kőbányán sétálgatni. Rákapott a régi házak, ablakok, különféle motívumok fotózására. „A képeimet felraktam a facebookra, ezek megtetszettek egy-két embernek, s 2018-ban kaptam egy lehetőséget, hogy a KÖSZI-ben kiállíthassak ezekből. Egy évre rá a Kőbányai könyvtárban volt a második bemutatkozásom. Igaz, a Covid miatt nem utaztam közel két évig, de úgy tervezem, nemsokára beindulnak az utazások mind belföldön, mind külföldi úticéllal” – vázolta a terveit.
Hozzá tette, hogy figyel majd az emberekre, a hangulatokra is; eleddig csak utcákat, épületeket, egyebeket fotózott. Azt is elmondta, hogy az utóbbi időben a fekete-fehér képek lettek a kedvencei, s ezen a kiállításon is ezek közül válogatott.
A képek Kőbányán, Londonban, Szöulban, Párizsban, Győrben, Egerben készültek.
Zsolt több képről is elmondta, hogy eredetileg nem akart embereket fotózni, csak a kaput vagy az ablakrácsot, de amikor válogatott, nagyon megtetszettek neki ezek az alakos pillanatképek. Én pedig azt mondom, eltekintve attól, hogy ismerem a kép keletkezésének történetét, hogy Zsolt remekműveket állított ki.
A hatalmas kapu előtt lekapott tétován ácsorgó idős hölgy fotója nemcsak egy pillanatot ragad ki az időfolyamból, de egy jellegzetes időskori életérzést is bemutat: tétovaság, bizonytalanság, egyedüllét. Kivételesen ezeket nem egy közeli portréfotó mondja el, hanem a hölgy testbeszéde, tartása, az arányok szembeállítása. Nem utolsó sorban a pozíció asszimetriája. Lehet, hogy ha Zsolt akár csak 2-3 másodperccel később exponál, mindezeket nem mondhattam volna el, hiszen egészen mást ábrázolna a kép.
Némi önkénnyel hadd emeljem még ki a kávézó előtti asztaloknál az időt múlató két személyt! A kép sugallja a csendes, békés, az afféle tespedő állapotot, hangulatot. Jellegzetes párizsi utcakép.
De képzelje el az olvasó, hogy más szögből fotózva mit is ábrázolhatna a kép, vagy egyáltalán: szerepelhetne-e itt, ha mondjuk a hölgy megérezte volna a kamerát, és éppen „szemezne” a fotóssal.
Minden bizonnyal nem az a hangulat jönne le, amit bennem kiváltott, s remélem, ha nem is mindenkiben, de sokakban ez az érzés kavarogna.
Szem kell ehhez a műfajhoz, plusz egy nagyon gyors gépbeállítás, hogy éles legyen, hogy kontúros legyen, hogy jó legyen a képkivágás.
De ahhoz is szem kell, hogy észrevegye a fotós a fa árnyékát a fehér falon, és ebből varázslatos kompozíció keletkezzék. Ugyanezt az árnyékot kellett észrevenni és – talán nem túlzok – az aranymetszés pozíciót beállítani, hogy a kép odaszögezzen a padlóhoz, és ne engedje jó darabig, hogy a következő kép elé lépjek.
Hát, csak azt tudom mondani, hogy szeme van ennek a srácnak! Kasztovszky Zsolt alábbi hitvallását kiegészíteném, azzal, hogy a fotózás az arányokkal, a hangulatokkal, a kimerevített mozgásokkal is játék!
„Számomra a fotózás mindennapi életünk – az emberek, tájak, történetek, pillanatok, épületek – dokumentálása, ugyanakkor játék is. Játék a fénnyel, az árnyékokkal, a perspektívával.”
A cikkhez a megnyitón készült szerény galéria ITT tekinthető meg.
Fotó: 10kerkult.hu/OGY
