Színek kavalkádja

Csoportos vendégkiállításon mutatkozott be a Kőbányai Képző és Iparművészek Egyesülete az I. kerületi Vármező Galériában január 31-én. A Színek a hó alatt című tárlat megnyitóján 24 kőbányai művész egy-egy alkotását láthatta a nagyszámú érdeklődő.

Gyorsan leszögezem, a Vármező nem elírás, nem Vérmezőt akartam írni. A Vármező Galéria a Magyar Mezőgazdasági Múzeum és Könyvtár kiállítótere.

   A bejárat és az előtér berendezése, színhatásai már a belépés pillanatában egy barátságos környezetet engednek láttatni. Az érzés végig megmarad: egy jól szerkesztett, a kiállított művek nézéséhez, tanulmányozásához, a bennük való gyönyörködéshez elegendő teret biztosít. Megfelelő a kiállítótér világítása, annak minősége, bármelyik képet, kisplasztikát nézzük bármely szögből, nincsenek az élvezetet zavaró fényhatások.

   A vendégeket, s az egyesület jelenlévő művészeit az előtérben Vincze Petronella, az intézmény munkatársa (képünk) köszöntötte.

   „Örülök annak, hogy a Kőbányai Képző és Iparművészek Egyesülete éppen a nálunk szervezett, idei első kiállításával ünnepli fennállásának 20. évfordulóját.” – emelte ki az esemény jelentőségét, melyhez az instrumentális alaphangulatot Molnár Áron gitárművész biztosította.

   A kiállítást Takács István, a kiállítás kurátora, a Kőrösi Kulturális Központ művészeti vezetője méltatta, majd 1-2 mondatban értékelte a kiállító művészek munkáját.

   „Különös érzés nekem most itt állni, Budán, szemben a kőbányai művészekkel, hiszen itt mondhatom el azt a – bizonyára már sokak által tudott – tervet, hogy jelenleg a Kőrösi Csoma Kulturális Központban működő egyesület nemsokára egy különálló műhely birtokosa lesz, melyben az eddigieknél jobban kiteljesedhet a művészeti tevékenységük.” – vezette fel a kiállítást Takács István.

  Takács István megnyitja a Kőbányai Képző és Iparművészek Egyesülete kiállítását 

   Az egyesülettel kapcsolatban elmondta, hogy fura mód, de az alapítás körülményeit nem látják tisztán, vannak pontatlanságok a történetben. Ő maga úgy emlékszik, hogy az 1970-es évek végén, sőt, talán már a ’60-as években is, a régi Patakyba (a Kőrösi Kulturális Központ elődje -a szerk.) járt rajzolni, s ahol mások mellett a nemrég elhunyt Meiszter Kálmán festőművész is tanított, aki egyben az egyesület alapítói közt is szerepel. Annak pedig, hogy nem egyesületként, hanem szakkörként, művészeti körként szerepeltek, az 1956 utáni évek politikai állapota lehetett az oka. Minden estere, azóta sok minden történt, és az adatok szerint 1994-ben kezdődött el egy „szervezkedés”, melynek az akkori polgármester, György István és a Pataky kultúrház igazgatója, Dávid Tibor voltak a motorjai. Mintegy három évig tartott az egyesület létrehozásának tényleges előkészítő munkája, s ennek végére – a krónika szerint – 1997-ben került pont. A működési forma kezdetben baráti kör volt, egészen 1999-ig, majd ebben az évben kezdeményezték az egyesületté alakulást. Ezt tekintve, 2020 valóban egy jubileumi dátum.

   A történeti ismertető után Takács István a szakmai jellemzőket vette górcső alá. „Munkám során sokfelé megfordulok, sokféle közösséget megismerek, de azt bizton állítom, hogy egy ennyire egységes, ennyire egymásra figyelő közösséget nemigen láttam. Számomra öröm, ha részt vehetek a kiállításaikon, ha jelen lehetek a hétköznapjaikban, akár egy sima klubnapon. Hihetetlen, hogy egy ilyen heterogén társaság, ahol festő, fotós, textiles, szobrász, grafikus található, mégis egy fejként gondolkodik.”

(képünkön Molnár Áron)

   Itt felidézte, hogy nemrég egy festészet napi „heppeninget” szerveztek, s meglepve látta, hogy mindenkinek valamilyen szerszám, eszköz van a kezében, s mindenki dolgozott, ragasztott, vágott, festett, szögelt… „Egyszerűen csodáltam ezt a közös munkát, ahol lényegtelen volt a kor, a nem, a képviselt művészeti ág.” – emlékezett a körülményekre Takács István. De azt is fontosnak tartotta megemlíteni, hogy az önkormányzat is figyelemmel kíséri a művészek munkáját, s tevékenységüket rendszeres vásárlásokkal segíti.

   Visszatérve a „jelenbe”, Takács úgy fogalmazott, hogy „ez a társaság egyszerűen lenyűgöző, s ennek ékes bizonyítéka a falakon látható tárlat.” A folytatásban kifejtette, hogy a sokszínűség ellenére a kiállítás mégis egységes képet tükröz: a közös jellemző a folytonos megújulás, a választott, képviselt műfaj határait feszegetve, s néha azokok túllépve megfogalmazni mindennapjaink égető kérdéseit, ezekre válaszokat keresni. Példaként említette Keller Diána különleges videó kompozícióját, mellyel „a XXI. század betette lábát a kőbányai képzőművészek körébe.”

   Az elmondottak konkrét megjelenési formáit innen kezdve az egyes alkotók kiállított műveinek rövid bemutatásával, ahol erre lehetőség nyílt, összevetésükkel támasztotta alá Takács. A sarokban álló, bekapcsolt tévé, melyben egy csendéletet láttam, már a megnyitó előtti „terepszemlén” feltűnt, de őszintén megvallom, nem keltette fel a figyelmem. Az érdeklődésemet éppen Takács mozgatta meg.

   Alig vártam, hogy vége legyen az alkotói bemutatásnak, máris Keller Diánát (képünkön Takács Istvánnal) környékeztem egy rövid interjúra. S ennek a tévén kívül más oka is volt. Nevezetesen, hogy Dia az egyesület új tagjaként debütált ezzel az alkotásával, de erről kicsit később szólok.

   Diát egy durván egy éve ismerem, a Kőrösi Kulturális Központ rendezvényszervezője. Éppen egy koncert adatai után kutattam tavaly decemberben, s eközben akadtam bele Dia facebook profiljába. Bár bejelöltem ismerősnek, csak a honlapját találtam, mint érdemi információhordozót, s persze, hogy „fellapoztam.” Itt és most csak az a fontos, hogy felsőfokú művészeti végzettsége van, s hogy már 2010-ben önálló kiállítást jegyzett. Nem volt nehéz összerakni néhány mozaikot, s ebből az egész képre kérdezni.

   – Hogyan és mikor kapcsolódtál be a Kőbányai Képző és Iparművészek munkájába?

   – Ehhez annyi tartozik, hogy közös döntés volt egy olyan művemmel való bemutatkozásom ezen a kiállításon, amely erős, s a művészi múltamban is elismert darab. Ez volt a Virágcsendélet, ami most látható. A történet pedig egyszerű. Mivel Taki (Takács István -a szerk.) a munkatársam, ismeri az „előéletemet”, bemutatott néhány klubtagnak. Valójában én kezdeményeztem, mert ugye, láttam a tavalyi biennálét, s láttam, hogy a Házban vannak a foglakozásaik. Kérdeztem, hogyan lehetne csatlakozni hozzájuk. Hát, a bemutatás megvolt, először egy szűk körben, mint mondtam, ahol elmondták, hogy kell egy szakmai életrajz, portfólió és kőbányai kötődés. Megvolt minden, hiszen kőbányai vagyok, a többi pedig adott. Ezután az első közös foglakozáson részletesebben is bemutatkoztam mindenkinek, beszéltem a művészeti múltamról, kiállításaimról. Kicsit később döntöttek, s közölték, hogy befogadtak.

 Őszintén szólva, kétszer is végig néztem a tévés csendélet „mozgását”, de nemigen jutottam vele dűlőre. Dia kicsit megmosolyogta a kérdésem, de készségesen adott magyarázatot mindenre.

   – Álltam a „kép” előtt, láttam, hogy ez csendélet (Virágcsendélet a pontos címe), de azt is láttam, hogy a rózsák szirmából egyszer csak elkezd valami kifolyni: nektár vagy a vérük? Vagy a lelkük? Nem tudtam eldönteni. Meg, hogy miért mozog a csendélet? És ha mozog, akkor ez még mindig csendélet, vagy már – éppen a mozgás okán – ez több, mint egy kép?

   – Úgy csendélet, hogy a témát a klasszikus képzőművészetből emeltem át, s az volt a célom, hogy ezt XX., XXI. századi technikával átdolgozzam. Azt akartam bizonyítani, ha a jelenkor technikájával hozzányúlok, megmozdítom, attól még ugyanolyan önálló művészeti alkotás lesz, és megállja a helyét, mint az eredeti.

   – Szerintem a terved valóra vált, hiszen itt van, ki van állítva, s Takács is példaként emelte ki…

   – Igen, s elmondanám, hogy szerencsés vagyok, mert ezzel a művemmel több díjat is nyertem: az elsőt, az Essl Art Award első helyezését, 2009-ben, s erre azért vagyok büszke, mert a (Rizmayer Péterrel közös) munkám már a klosterneuburgi kiállításmegnyitón egy rangos berlini alapítványi gyűjteménybe került. (A részletekről a Fotóművészet című szaklap 2010. évi 1. számában olvasható bővebben. Itt az is kiderül, hogy Dia két alkotásával pályázott. -a szerk.)

   – Nos, akkor mi is folyik ki a virágból?

   – Ahogy a vizuális trükk is mutatja, a színét veszti el minden egyes rózsa. Ez olyan, amikor egy műalkotás vagy akár egy műfaj elveszíti az értékét, a jellegzetességét. Elveszti mindenét. A trükk ott van, hogy a kép eredeti, a színeket kikevertem, s a kifolyáshoz a csöveket elrejtettem. Megjegyezném, hogy a megoldás arra is utal, hogy a minket körbevevő vizuális világ mennyi trükköt, átalakulást, becsapást tartalmaz, s ez a művészetben is így van: mi, művészek is élünk ezekkel a technikákkal. A műben elrejtett vizuális csapdákkal pedig létrehozunk egy újfajta világot, egy új képrendszert.

   – Ennyi „csapda” után jogosnak érzem a kérdést, akkor milyen művésznek nevezhetünk? Trükkmester? Grafikusművész, fotóművész? Vagy videóművész…?

   – Erre azt szoktam válaszolni, hogy az vagyok, ami a diplomámba van írva: médiaművész.

Hát, ennyiben maradtunk.

A kiállító művészek: Berek Lajos, Csáki Gyöngyi, Csomós Zoltán, E. Szabó Margit, Gábor Béla, Gál Magdolna, Gulyás Katalin, H. Szántay Marianna, Horváth György, Kiss István, Keller Diána, Kőhegyi Gyula, Krausz Margit, Küzdi András, †Koós László, Laukó Pál, Fábián Rózsa, Orosz Ágoston, Pallagi Béla, Sáfár Pál, Tényi Katalain, †T. Varga Hanna, Zsemlye Ildikó, Zsila Sándor.

cikkünkhöz képgaléria tartozik - ITT 

fotó: 10kerkult.hu/OGY

A Virágcsendélet videó közlése Keller Diána jóváhagyásával történt.

A kiállítás február 24-ig tekinthető meg hétköznap 9-18, hétvégén 10-16 óráig; cím: 1012 Budapest, Attila út 93.