AD-blacklist1

2011
szep.
11

Egy nem hétköznapi plébános

atya 028A negyvenegy esztendős Balogh Attila atya közel két év alatt szépen, csendben átformálta a Szent László Plébánia arculatát: frissebb, dinamikusabb, közvetlenebb közösségi életet alakított ki. Mára megszerette Kőbányát, és ha mennie kellene, innen is sírva távozna.

 

Augusztus elsejével harmadik évét kezdte plébániai kormányzóként a Budapest-Kőbánya Szent László Plébánián. 2009-ben a több évtizedig itt szolgáló, a köztiszteletben állt Miksó Sándor atyát váltotta. Szomszédból, Zuglóból érkezett, a Bosnyák téri templomban káplánként eltöltött tizenhárom év után. Könnyen, avagy nehezen élte meg a váltást?


A Bosnyák térről fájó szívvel jöttem el, az utolsó napomon úgy bőgtem, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát. Fájt, mert értékes emberi kapcsolatokat alakítottam ki. Amikor a bíboros úr felkért, hogy legyek Sándor atya utóda, és ennek híre ment, többen kérdezték is: „miért büntetnek?”. Nem az egyházban, hanem úgy általában még mindig rossz híre van Kőbányának. Így én is kicsit megijedtem. Volt bennem félelem, hogy jó lesz-e itt, tudom-e irányítani az itteni egyházközséget. Az első fél év volt nehéz, igazából az első húsvét után mondhattam ki, hogy megérkeztem Kőbányára. Addigra kiderült számomra is, hogy az elítélő sztereotípia hibás, ez a kerület igenis színes, gazdag környék. Mára megszerettem Kőbányát. Ha most kellene mennem máshová, valószínűleg ugyanúgy bőgnék.

 

Mi a különbség a kápláni és a plébániai kormányzói tisztség között?


Nagy különbség nincs, ugyanazok a jogok és a felelősségek. A kormányzói tisztség tulajdonképpen vezetői pozíciót jelöl. Az az igazság, hogy a „plébános úr” megszólításra alig hallgatok, sokszor nem is tudom, nekem szól vagy másnak, amúgy jobban szeretem, ha „Attila atyának” szólítanak.

 

Súlyos volt Miksó Sándor öröksége?


Sándor atya rengeteget dolgozott az aktív és a kevésbé aktív hívekért, börtönlelkészként sokat járt a Kozma utcába, így aztán rengetegen kérték anyagi, erkölcsi segítségét, közreműködését. Amit ő végzett az jó és tiszteletreméltó volt, de én egy picit másra helyezem a hangsúlyokat. Jó értelemben véve érzéketlennek kellett lennem, nem volt szabad minden személyes megkeresést felvennem, nem tehettem meg, hogy mindenkinek egyformán segítek. Úgy gondoltam, azokra kell figyelnem inkább, akik rendszeresen idejárnak, akik a plébánia magját alkotják. Én más szellemben, ritmusban vezetem a plébániát, más gondolatokat jelenítek meg a misékben.

 

Mit takar ez a másféle szellemiség?


Sok más kollégámhoz hasonlóan én sem vagyok szerzetes, ugyanabban a világban élek, mint a hívők vagy a nem hívők. Benne élek, de nem azonosulok a mostani világ rossz és erkölcstelen oldalával. Egyrészt azt tűztem ki, hogy az egyházközség legyen benne jobban a fiatalok életében, és a saját eszközrendszerük segítségével nyisson feléjük. Ezért szerveztem tavaly is vízi evezőstúrát a Bodrogon, ezért van itt a plébániai hivatalban pinpongasztal, csocsó is, és ezért jövünk össze alkalmanként szalonnasütésre. Másrészt fontosnak tartottam, hogy haladva a korral, az internet adta lehetőségeket is kihasználja az egyházközség. Működik egy weboldal, ami hírt ad a helyi vagy az egyéb egyházi történésekről, programokról. Elektronikus levélben is bárki fordulhat hozzám. Harmadrészt célul tűztem ki az egyéni személyes beszélgetések erősítését. Ezt a Bosnyák téren is csináltam, ott kedvező fogadtatása volt. Azt érzem, az embereknek nagy szükségük van a négyszemközti gondolatcserékre. Én nem vagyok problémamegoldó, és az egyház sem az. Az ember saját maga meg képes kezelni a gondjait, a beszélgetések segítenek kihozni az ehhez szükséges erőt, eszközöket.

 

A két év alatt mindebből mi vált valóra?


Az egyéni személyes beszélgetésekre sajnos még tudtam annyi időt és energiát fordítani, mint amennyit szerettem volna. Ebbe belejátszik az is, hogy a plébánián én vagyok az egyedüli pap, sok teher hárul rám. A weboldal szerintem sikeres. A hittanórákon szerencsére egyre több a fiatal, és aminek külön örülök, egyre több a felnőtt is. Úgy látom, utóbbiakat nem csak a hit, a remek közösség is vonzza. Néha én is megkívánok egy pohár finom bort, igaz egyedül nem állok neki. De, ha együtt vagyunk, kinyitunk egy-egy üveggel a felnőttekkel, és beszélgetés közben elfogyasztjuk. Az itt kialakult társaság értékes lett a felnőttek számára, és ennek nagyon örülök.

 

atya 058Viszik Balogh Attila jó hírét?


Talán igen, és ezt a jegyeseken mértem le. Amikor a jegyesek először eljönnek hozzám, kissé tartanak a foglalkozástól, félnek az esetleges agyzsibbasztástól. Aztán hamar kiderül, hogy itt lehet nevetni, beszélgetni, kérdezni, nem kergetem el őket, mert valamilyen témában esetleg az egyházhoz képest másképp vélekednek. Megdöbbennek, hogy itt egy más, új szemlélet honosodott meg, és ezt rendszerint továbbadják. Voltak már olyanok, akiket az újdonság hozott ide. A hittanon sem kötelező itt ragadni: aki először eljön, az megnézi, ha tetszik neki, akkor marad, ha nem, nem.

 

Mindebből nekem úgy tűnik, hogy a hívek elfogadták az ön másfajta felfogását, a lendületességét. Valóban elfogadták?


Elképzelhető, hogy a stílusom több hívőnek szokatlan volt, „nem jött be” nekik, ezért furán néztek rám. Nem biztos, hogy az a helyes, amit én teszek, képviselek, de én ebben hiszek. Hál’ istennek, nincs két egyforma pap az egyházon belül! Nem csak így lehet csinálni, de én ilyen vagyok, próbálom önmagamat adni! A többség szerintem kedvezően reagált a változásra, talán vágytak is a nyitottságra. Igyekszem minden korosztály érdeklődését felkelteni, ezért vannak a rendszeres programok, a hittanórák, ezért van a nyugdíjasklub és a filmklub is. Úgy érzem, hogy ennek a plébániának, az egyházközségnek egyfajta szigetnek kell lennie: a világ zűrzavara elől legyen hova menekülni, föltöltődni, erőt gyűjteni, és az külön hasznos, ha emellett a személyes hitélet is erősödik, formálódik.

 

Néhány hónapja nagy visszhangot váltott ki a médiában egyik kollégája, a „gördeszkás pap”. Ön vízitúrát szervez, a közvetlenségre épít. A katolikus egyház a negyvenes korosztályú papoknak köszönhetően felfrissült?


Kívülről néha valóban az látszik, hogy az egyház egy rémisztő intézmény, egy itt maradt, több ezer éves „őskori lelet”. Viszont belülről látom, hogy tényleg frissebb, emberközelibb lett. Ez főleg az előző pápa, II. János Pál érdeme, hatása, aki valóban közel ment az emberekhez. Mi, a másféle felfogásunkkal ezt a szemléletet erősítjük.

 

Többször is utalt már a hívekre. Voltaképpen mekkora egyházközséget is irányít?


Amikor idekerültem, úgy álltam hozzá, hogy képtelenség egy ekkora egyházközséget vezetni. Képtelenség húszezer ember lelki életét irányítani, gondozni. De kiderült, csak papíron tartozik ennyi ember ide. Tavaly októberben elvégeztünk egy házi népszámlálást, és eszerint mindössze 750-800 ember jár rendszeresen a hétvégi misékre. Ez egyrészt borzasztóan kevés. Másfelől meg kiemelkedő a szerepük, a létük: az kell, hogy egyféle missziót teljesítve ez a 800 hívő adja át másoknak is a tapasztalatát. Van egy plébániai hírlevél, azt bárki elolvashatja, aztán elviheti és bedobhatja a postaládákba, és persze bárki felhívhatja a figyelmet az internetes oldalunkra. Nem teszek különbséget hívő vagy nem hívő között: a jó szándékú embereket várom a templomba, az egyházi és/vagy a közösségi programokra.

 

Meddig tervezhet előre?


Nem járhat állandóan azon a fejem, hogy mi lesz majd később. Elvégzem a munkát, és kész. Voltaképpen vendég vagyok Kőbányán, nekem azt kell figyelembe vennem, hogy az általam elindított szellemiséget, folyamatokat az utánam jövő érdemesnek tartsa a továbbvitelre. Átformálni, kialakítani az egyházközség életét úgy, hogy az én esetleges távozásom ne okozzon törést. Hosszú távra kell tervezni, de muszáj észben tartani, hogy bármikor szólhat a bíboros úr…


(Az eredeti interjú a Kőbányai Hírek 2011. júniusi számában jelent meg.)