Egy ízig-vérig kőbányai lány

Igazi meglepetésként érte dr. Kenessey Andreát, a Bajcsy-Zsilinszky Kórház kardiológusát, hogy a Richter Aranyanyu díj 2012 díjazottjai között szerepelt. Amikor interjút kértünk tőle ezen alkalomból szintén a meglepettség érződött a hangjából.

Tényleg nem számított rá, hogy megkeresik egy beszélgetésre a díj átvétele utáni napokban?

   Igazság szerint, nem. Sőt arra sem számítottam, hogy a díjra egyáltalán jelöl valaki! Túl sokat nem tudtam foglalkozni ezzel, mert az október nekem a mellrákról szólt, konferenciák, előadások sokasága állt előttem. Igazi meglepetés volt, amikor megkerestek, s elmondták, hogy a zsűrizés után bejutottam abba körbe, ahol majd közönségszavazatok döntenek, s ehhez egy rövid bemutatkozó filmet készítenének. Persze, nem nagyon fogtam fel, miről is van szó, mert az volt az első gondolatom, de jó, itt egy újabb alkalom, hogy a mellrák elleni küzdelmet propagálhassam. De rá kellett jönnöm, nem egészen erről van szó… Még most is nehezen dolgozom fel ezt az egészet. A kórházban a kollégák, a barátok „Golden muttiznak” – elfogadom, jól is esik, de nem ragaszkodom hozzá…

Miért? Zavarba jön, ha kíváncsi valaki arra, ki van a díj mögött, sőt, ha kifejezik, büszkék önre?

   Már nem annyira, fejlődtem az utóbbi időszakban. Amikor kiállok ötven vagy száz ember elé, és a mellrákról kell beszélni és ebben én is benne vagyok, nincs más, csak a betegség és a megelőzés lehetőségei. Ez már jól megy, még az intim kérdésekre is válaszolok. De az, hogy magamról kelljen beszélni, hogy Kenessey Andrea mondjon magáról valamit, az más. Miért? Ki vagyok én, hogy rám kíváncsi lehet akárki is? A Richter Aranyanyu díjat a „köztünk élő hősnőknek” találták ki, olyan segítő hivatású nőknek, akik valamilyen módon példát mutatnak a környezetüknek. Nem érzem, hogy én olyat csinálok, amit mutogatni kellene. Persze, van egy értékrendem, ahogy hozzáállok az emberekhez, a betegekhez, az élethez, amihez igyekszem magam nagyon határozottan tartani. Ez a hozzáállás az, amit próbálok átadni másoknak, mert hiszek benne, hogy a boldogság tanulható. Már a kezelések alatt megfogalmazódott bennem egyfajta küldetéstudat, szinte kötelességként élem meg, hogy nekem fel kell hívnom mások figyelmét a megelőzésre, a helyes életmódra, hogy tudatosan élve mindez lehet, hogy elkerülhető, és arra is, hogy igenis lehet veszteségből nyereség. Szóval, én csak teszem a dolgom…

A bemutatkozó rövidfilmet láttam én is, igaz, már a beszélgetésünkhöz szükséges adatgyűjtés közben. Valójában, ebből sokat és mégis keveset lehet önről megtudni. Például azt, hogy bár rosszindulatú daganatot győzött le, ennek következtében a megelőzés népszerűsítése élete nagy részét kitölti, mégsem jelzi semmi, hogy netán az onkológia felé kacsingatna. Díj ide vagy oda…

    … Hűha! Nem hoztam magammal a díjat! Nagy baj?

Nem, nem, tudjuk pótolni, hiszen az interjú kicsit később jelenik majd meg, s lesz idő fotót készíteni. Szóval, továbbra is a kardiológia a középpont?

    Hát, igen… Maradok a kardiológiánál, hiszen szakvizsgára készülök, s már csak ilyen pici hiányzik hozzá (mutatja az ujjaival a szokásos jelet), de mindig közbejön valami... Azért van összefüggés a két terület között, s ez a prevenció. Világ életemben úgy gondoltam, a megelőzés nagyon fontos az orvoslásban, ráadásul Magyarországon is az egyik vezető halálozási ok a szív- és érrendszeri megbetegedés. És most sorolhatnám, hogy mire is kell, kellene figyelni, hogy ezt elkerülhessük. De a rosszindulatú daganatos megbetegedések megelőzésében is elsődleges az egészséges életmód tartása, hogy szenteljünk elég időt és energiát magunkra.

Elnézést kérek, hogy nem ezzel kezdtem: ha valami kényes, önnek kellemetlen témába kérdeznék bele, passzolja nyugodtan a kérdést!

   Hacsak nem a politikáról faggat (kedvesen felnevet), nem tud olyat kérdezni, amire nem válaszolnék! A nyíltság része annak a munkának, amit vállaltam.

Megnyugtat, köszönöm. Az elmúlt két év hogyan változtatta meg az életét? Gondolom, kórházban volt, kezelésekre kellett járnia, talán a sugárkezelést sem úszta meg és azért ott volt a családja is…

    Ez úgy történt, hogy 2010 decemberében, konkrétan karácsony előtt két nappal kaptam meg a szövettani leletet, és bár gyakran láttam a munkám során tragédiákat, haláleseteket, egyáltalán nem jutott eszembe, hogy valami nagy bajom lehetne. Aztán sokkot kaptam, amikor mondták, hogy erről kellene egy kicsit beszélgetni. Ez az állapot eltartott két napig, sírtam, mint a veszedelem, de azért közben már a férjemmel azon agyaltunk, kit keressünk, mi legyen az első lépés? És gyakorlatilag az első naptól fogva megváltozott az életmódom. Nem volt mindegy, mit eszem, mit csinálok és hogyan…  Egy óra mozgás, szigorúan, minden nap. Bár korábban sokszor elterveztem, holnaptól másként élek, nem tartottam be; igazság szerint, eléggé egészségtelenül éltem. No, ez most megváltozott! A két ünnep között eldőlt, ki lesz a sebész, januárban megoperáltak, kivették a csomót - elég közel volt a mellbimbóhoz, s annak a veszélye is fennállt, hogy egy féloldali teljes mell-eltávolítás is szükségessé válik, de szerencsére, ezt megúsztam. Sajnos az ún. őrszem-nyirokcsomó szövettani vizsgálata áttétet igazolt, ezért teljes hónalji nyirokcsomó régió eltávolításra is sor került egy következő műtét során. És jött a kemoterápia meg a sugárkezelés, ezzel egy időben pedig elkezdődött a hormonkezelés is.

Engedjen meg egy közbekérdezést! A kemo, gondolom, önnél is hajvesztéssel járt. Hogyan fogadták ezt a gyerekek? Egyáltalán, az egész kórházi bennfekvést, a >>hiányzik az anyu<< érzést?

    Hadd kezdjem azzal, csak egy mondat, hogy pszichésen  a legnehezebb nekem a műtétre való várakozás volt. Ott van bennem az a csomó, mikor szedik már ki. Konkrétan, a műtét után eufórikus állapotban voltam, jó kedvem volt, örültem… Ez leírhatatlan érzés. Kicsit nehezebb volt a második műtét, amikor kiderült, hogy még mindig van bennem daganat, főleg orvosként, a betegoldalról végigküzdeni…

    A lányok pedig? Két kislányom van, 5 és 7 évesek. Ők – számomra is meglepő volt – mindent megértettek. Először is, fel sem merült bennünk a férjemmel, hogy ne mondjuk meg nekik, mi is történt, történik. De nem is lehetett volna eltitkolni, hiszen, mikor hazamentem sírva, látták, hogy az apjuk vígasztal, tudták, érezték, valami nagyon fontos dolog van. Nem akartam, hogy fals információt kapjanak, hogy azt higgyék, közöttünk van valami baj, vagy hogy velük. Elmondtuk nekik, hogy beteg vagyok, kórházba megyek, lesznek napok, amikor fáradt leszek. Ugye, akkor még három és öt évesek voltak, igyekeztünk mindent úgy és éppen annyi információt közölni, hogy megértsék. Annyira tisztában voltak a dolog súlyával, hogy amikor szedtem össze a cuccaimat, mert másnap reggel feküdtem be a kórházba, ők is segítettek csomagolni. A nagyobbik az ölembe ült, és megígértette velem, hogy minden rendben lesz, és meggyógyulok. „Anya, nagyon aggódom érted!”– ezt mondta az akkor 5 éves lányom. Igazából akkor értettem meg, hogy abszolút tisztában van mindennel, tudja, hogy ez nem egy megfázás, hanem valami komoly…

    Amikor a kemoterápia során elkezdett hullani a hajam, azt nehezen fogadták. Én azonnal le akartam vágni kopaszra, de miattuk nem tettem – kendőket hordtam. Igazság szerint vettem egy parókát is, összesen, ha kétszer öt percig volt rajtam, de édesesek voltak,  fésülgették, igazgatták, inkább élmény szinten volt ez érdekes. Viszont segítettek a kendőket kiválasztani, megmondták, melyik áll jól, melyik tetszik nekik. A második, nyirokcsomó-műtét óta a jobb karom nem igazán terhelhető, érzékeny, főleg kezdetben fájdalmas is volt. Folyamatosan verseny volt a bal oldalamért, ugyanakkor nagyon vigyáztak a jobb oldalamra. Azt hiszem, végeredményben egészen jól viselték ezt az időszakot, úgy hiszem, nem lesznek kellemetlen emlékeik…

   Visszatérve az eredeti kérdésre, a betegség miatt az életmódomat megváltoztattam, de az alapvető értékrendem nem változott: az élet, az egészség, a szeretet, a család a legfontosabb.

Azt mondják, az orvosok a legrosszabb betegek. Ön jó páciens volt?

   Attól függ, hogy melyik orvost kérdezi erről. Alapvetően jó beteg vagyok, jól tűröm a fájdalmat, de ez rossz is, például meg kellett tanulnom panaszkodni. Másrészt fontos volt nekem, hogy orvosszakmailag is elfogadjam a kezeléseket, ezért sokszor elég hosszú és részletes kérdéslistával érkeztem a kezelőorvoshoz. Természetes kellene, hogy legyen, hogy a betegnek vannak kérdései, sőt, én rá szoktam kérdezni a betegektől, hogy van-e még kérdésük, de az a tapasztalatom, hogy nem ez az általános…

Említette, sokat segített a férje. Ő is orvos?

   Nem, ő nem szakmabeli. De éppen ez a jó, mert kívülről is kell látnia valakinek az állapotomat. Jó, hogy ott van mellettem, erőt ad… Ha csak arra gondolok, hogy amikor a diagnózis után hazamentem, sírtam, ő öt perc alatt végig gondolta azt, amin én több napon át rágódtam. Mit és mikor tegyünk, kihez kell fordulni, stb., stb. Tömte belém a gyümölcsöt, a vitaminokat, intézte a gyerekeket. Végig mellettem volt, számíthattam rá fizikálisan és pszichésen is támogatott.

   Itt jegyezném meg, hogy azt sajnálattal tapasztaltam, a betegek – ha nem is mindegyiknél, de legalább a súlyosabb esetekben – pszichés vezetése nem megoldott az egészségügyi rendszerben.  Egyszerűen nincs rá kapacitás. A rosszindulatú daganatos betegségeknél, a diagnózis mellé én azonnal egy pszichoterápiás konzultációt is kötelezővé tennék!

Kenessey doktornő egy kicsit elgondolkodott, a pillanatnyi csend után hirtelen előkapta a telefonját. – Van egy ötletem, mindjárt elmagyarázom – mondta. A férjével beszélt, azt magyarázta el, hol találja meg a díjat. Vettem a levegőt, hogy megszólaljak, nem akarom terhelni feleslegesen, de megelőzött…

   Az jutott eszembe, hogy a kicsiért úgyis nemsokára menni kell az oviba, és útba esik a kórház, a férjem be tudja hozni a díjat, meg a nagyobbik lányomat, ő itt marad velem és majd együtt megyünk haza. Így nem kell külön egyeztetni egy fotó miatt.

Szó, ami szó, tetszett az ötlet, hiszen én voltam a ludas, mert az interjú egyeztetésekor elfeledtem erre megkérni. Viszont a gesztus jó apropó volt, hogy a segítségnyújtást, az előadásokat firtassam. Hogyan végzi valójában a megelőző munkát? Bekéredzkedik az iskolákba, hogy most a rák megelőzéséről szeretnék előadást tartani? És hol, merre végzi ezt az önkéntes feladatot?

   Hát, igen, az önkéntesség. Valójában nem új dolog az életemben, hiszen már egyetemi éveimet megelőzően is jártam a vakok iskolájába; tagja voltam egy karitatív klubnak.  

    Jelenleg az American Jewish Joint Distribution* és a Susan G. Komen for the Cure Alapítvány^** által támogatott Marcia Presky Női egészségmegőrző programban^*** veszek részt. Ennek a programnak kiemelt tevékenysége a mellrák elleni küzdelem. Valójában szűrőprogramokat, felvilágosító előadásokat szerveznek, sokszor hátrányos helyzetű, kisebb településeken. Az iskolákban még nem működik szervezetten ilyen program, de én nagyon szeretném, ha sikerülne elérni, hogy ezekben is szólhassak a megelőzés, az önvizsgálat fontosságáról. Az a tapasztalat, hogy a rákbetegek között egyre több a fiatal, ezért a megelőzést, a rizikófaktorokra való figyelmeztetést nem lehet elég korán elkezdeni. Elnézve az elsős lányom környezetismeret könyvét, nagyon jó lenne az egészségtudatosságot, a rák elleni prevenciót hangsúlyozottan megjeleníteni az iskolákban, és már vannak terveim a megvalósításra.

Közben megérkezett a díj, nem volt más hátra, mint egy-két fotót elkészíteni. Persze, az is kiderült, miért is mondta Kenessey doktornő, hogy „ízig-vérig kőbányai lány vagyok”.

   Itt születtem, itt kezdtem az iskolát. Itt éltem, és most a családommal is itt élünk, és én itt is dolgozom. Sőt, a szüleim, a nagyszüleim is kőbányaiak! Édesapám itt dolgozott sok-sok évet az Orionban. Hát, egy tősgyökeres kőbányai vagyok. 

fotó: 10kerkult.hu/OGY

*/ Az American Jewish Joint Distribution Committee (JDC), mely 2009-ben ünnepelte alapításának 95. évfordulóját, a világ legnagyobb nemzetközi zsidó humanitárius segítségnyújtó szervezete. A JDC – amelyet sokan „Joint” néven ismernek – feladata hagyományosan a veszélyben lévő zsidók menekítése, a rászorulók, a szükségben szenvedők megsegítése és a zsidó közösségi élet megújítása. Ezeket a feladatokat több mint 70 országban látja el. A JDC a nehéz helyzetben lévő nem-zsidó közösségeken is segít: segélyeket és különböző fejlesztési támogatásokat nyújt világszerte.

**/ Nancy Goodman Brinker volt budapesti amerikai nagykövet volt a Susan G. Komen Mellrák Alapítvány megalapítója, melyet a betegségben 1980-ban elhunyt egyetlen nővére emlékére hozott létre. Ma a Komen Alapítvány az ország egyik legnagyobb civil szervezete, amelyben 70000 önkéntes és 100 alkalmazott dolgozik az Egyesült Államok 110 városának, valamint három másik országnak társult csoportjaiban. Nancy Brinker, aki maga is gyógyult mellrák-beteg, az amerikai üzleti élet, a kormányzati és a civilszféra közötti kapcsolatok előmozdításával segített felépíteni ezt a szervezetet.

***/ A Marcia Presky Női Egészségmegőrző Program 2006-ban indult két nemzetközi szervezet a Susan G. Komen for the Cure® és az American Jewish Joint Distribution Committee támogatásával. A program legfőbb célja a mellrák elleni küzdelem, a nők minél szélesebb körű tájékoztatása, illetve az érintettek minél hatékonyabb támogatása.
Az egészségmegőrző program fő tevékenységeként felvilágosító előadásokat szervez egészséges nők számára, kiadványokat jelentet meg, és saját honlapján illetve a facebook oldalán felületet biztosít szakemberekkel való konzultációra egészséges és a betegségben érintett nőknek egyaránt. Segítséget nyújt önsegítő csoportoknak, melyek gyógyuló és gyógyult betegeknek nyújtanak pszicho-szociális támogatást.