A kakukktojás a helyére kerül

A 10kerkult.hu néhány napja, elsőként számolt be arról, hogy a Múzeumpedagógiai Nívódíj pályázaton a Kőrösi Kulturális Központ a zsűri különdíját nyerte el az ország legnagyobb múzeumait megelőzve. A kitüntetést a 2010. szeptember 1. és a 2011. augusztus 31. között megjelent és alkalmazott legjobb múzeumpedagógiai kezdeményezéseknek ítélték oda. A részletekről, a programról a projekt alkotójával, Buzás Kálmán főtanácsossal beszélgettünk.

Arról kevesen tudnak, mi is a díjazott projekt? Mit jelentenek a címben a család és a Kőbánya szavak?

   A történet, nagyon régre nyúlik vissza. Tizenöt éve igyekszem az embereknek segíteni − különös figyelemmel a kerületre − a kőbányai emberek identitását megtalálni, máskor megerősíteni. E mögött az a nem titkolt cél van, hogy mindenkinek legyenek gyökerei, mert ezek nélkül a világ elpusztul. Talán manapság frázisoknak tűnik, amit mondok…

…Nem hiszem, hogy ezek üres szavak, mert néhány hete, egy autóbuszos városnézés után találomra kérdeztem meg egy urat, hogyan tetszett neki a „séta” és teljesen azonos gondolatokkal igazolta rendkívül pozitív véleményét. Sőt, elmesélte azt is, hogy a fia önnél ismerkedett meg a helytörténet alapjaival. Mivel, hogyan tudja felkelteni az emberek érdeklődését?

   Manapság, sőt, mondhatom, az utóbbi harminc-ötven évben gyönyörű virágcsokrokat adunk különféle alkalmakkor, s virág aztán lekókad, majd megrothad, s a bűz lassan elviselhetetlen. A díjátadó ünnepségen éltem a lehetőséggel, hogy szólhattam, s ezt a gondolatot ott mondtam el, egy hosszabb előadás részeként. Ezért kellenek a gyökerek, hogy ne legyen bűz. Ezért keresem a kapcsolatot az itteni lakosság körében, és a támogatást az itteni vezetőktől.

Hogyan kapcsolódik a különdíjjal elismert program ehhez az alapvetéshez?

   2011-ben kezdeményeztem egy programot, ennek volt a címe: a Szeresd a családot! Szeresd Kőbányát! A cím szokatlan, de azt gondolom, hogy először mindenkinek saját magát és a családját kell megismernie és megszeretnie, azután tekingethet mindenfelé. Így válik teljessé a gyökerek keresésének értelmezése, hiszen nem csak a kőbányai gyökereket, de előbb a saját család gyökereit is fel kell fedezni. Másfelől, fontosnak tatom kiemelni, hogy valakit vagy valamit csak akkor lehet szeretni, ha ismerem, ha megismertem. Ha tehát a családot, Kőbányát akarom szeretni, meg kell ismernem őket! Így együtt igaz, hogy a program címválasztása nagyon is tudatos volt! A program alapvetően 10-18 éves fiataloknak volt meghirdetve, de csapódtak hozzánk – miután elment a híre – még huszonéves emberek is. Örültem, s megpróbáltuk együtt megoldani azt a sokrétű feladatsort, amit erre találtam ki. (képünkön: Hammerstein Judit - fotó: Kultúra.hu)

Milyen időtartamú volt a program, és milyen feladatok voltak?

   Egy hetünk volt, naponta reggel kilenctől délután ötig dolgoztunk! De a munka nem zárult le sem a gyermekek sem az én részemről a délutáni búcsúval, hiszen a résztvevők − engem és én őket − újabb és újabb feladatokkal leptek meg. Ha leszámítom az alváshoz szükséges időt, napi 14-16 órát foglalkoztunk a dolgainkkal együtt. Tanultunk egymástól. Beszéltünk a szecesszióról, az eklektikáról, a romantikáról és beszéltünk a családfáról; annak felépítéséről. Arról, hogy miért fontos elmenni a temetőbe halottainkhoz, és miért lényeges hogy emelt fővel járjunk az utcán és azt is észrevegyük, hogy nemcsak szemét van ott, de gyönyörű épületek, épületdíszek is! Jó volt látni, hogy a különböző korosztályok egyformán csodálkoztak rá, hogy itt, Kőbányán mennyi híres ember lakott, és mennyi szépet hoztak létre! Azt hiszem, mindezek nagyon érdekes dolgok voltak, hogy ezekre a tárgyi és lelki tényezőkre, a hely szellemére – genius loci – sikerült ráirányítani a figyelmet!

A program talán attól vált érdekessé, unikummá az ország különböző pontjairól érkező neves múzeumi szakemberek számára, hogy én magam a múzeumpedagógia terén − mondhatni − „hályogkovács” vagyok, ezért originálisabban látom a világot és eredetiséget vittem a múzeumpedagógiába. Szerintem maga az utca is múzeum a maga tárgyaival, értékeivel, történeteivel és a benne rejtőző lélekkel.

Ha szabad közbevetnem, talán nem is a szakmai hiány okán – mert hogy ön pedagógus − hanem éppen a nem létező múzeumi háttér miatt írtam a díjátadásról szóló rövid hír címeként, hogy kakukktojás a nyertes! Mert ugyan van helytörténeti gyűjteményünk, a kerületben többen is foglalkoznak különféle területek hiteles dokumentálásával, de ezek nem kapcsolhatók szorosan egy pályázat feltételeihez. A lelkesedés, a hit, a tenni akarás pótolta-e a méltó múzeumot?

   Talán, igen. Mert amikor a szecesszióról beszéltünk, hogy egy példát említsek, azt mondtam, akkor lehet igazán megérteni a mibenlétét, ha meg is csináljuk! Készítse el mindenki a maga szecessziós dobozát, s tegye ebbe a titkait! Ha arról beszélünk, hogy, műemlékvédelem, akkor meg kell próbálni rehabilitálni az épületet; photoshoppal vagy ceruzával. Vagy, ha a családfáról beszélünk, vigye mindenki haza az üres családfavázat és kezdje a saját családját felkutatni. Azonban ez semmiképp nem pótolja, hogy legyen egy hely, amely gyűjt, tárol, archivál, és bemutat. Ahol lehet iskolán kívül tanulni, kutatni és akár csak úgy lenni. Mert erre kevés az utca, bár programunk egyik alapelve − mint mondtam – a kőbányai utca maga egy élő múzeum, és ez az, amire a szakemberek nem számítottak, amitől különleges lett kezdeményezésünk.

Világosan látom azt a szálat, ami az identitás megtalálását, és annak erősítését jelenti. De milyen szálak kötik a múzeumi témakörhöz a programot? Talán a gombolyaggá formálható fonalak füzérét az rendszerezi, hogy nézzünk felfelé és vegyük észre az építészet apró finomságait, mögöttük pedig az alkotó embert?

   Igen, valahogy így. Mert a programnak az is része volt, hogy menjünk el a romokhoz, mint ezt meg is tettük, és kutakodjunk „kincsek” után. Megjegyzem, találtak is a gyerekek 1930-ból származó söröskupakot a szemétdombon. De ugyanígy igaz, hogy ha nem is márványból, de a csoport elkészítette a maga Gerlóczy Károly emléktábláját, kiszögelték a falra és beszédet mondtak alatta. Ha azt mondjuk, templom − és ne zárjuk ki az egyházi jelenlétet − főleg arról volt szó, miféle szakrális és szimbolikus jeleket tartalmaz egy épület. Hogy tudjuk miért is viselünk a nyakláncon a keresztet, és mit jelképez?

Bonyolult, sokrétű, szerteágazó program. Gondolom, sok előkészítést igényelt.

   Hónapokon keresztül készítettem el, építettem egymásra a tervét, a napi tanmeneteket, a hozzá tartozó segédanyagokat. A végső megvalósításban a tábor lebonyolításában rengeteget segített Tóth Ramóna, Nagy Krisztina és Szigeti Mónika a Kulturális Központ munkatársai.

Eltelt a nyár, elismerést kapott a projekt, hírül adta a sajtó. Mi van most? Van-e valami kézzelfogható hozadéka, folytatása a munkának vagy vége, szép volt jó volt, nyertünk és ennyi?

   A résztvevők többsége visszajár hozzám. Bejönnek az irodába, itt ülnek, türelmesen várják, hogy szóljak hozzájuk, ha éppen más feladatom van. Azért vannak itt, mert várnak valamit. Folytatást, hogy új feladatot kapjanak, hogy új élményeik legyenek. Kötődések, barátságok alakultak ki a teljesen idegen gyerekek között, és mikor itt vannak bent, megosztják velem a terveiket. Ez az egyik hozadéka a tábornak. A másik pedig a Kapcsos könyv, ehhez segédanyagokat kaptak. Mindenkinek van. A program, a gyűjtések minden részletét tartalmazza, de mindenki a saját elképzelése szerint rakta össze. Itt van például az egyik 11 éves kislány könyve. Ehhez képest úgy rendszerezte a történteket, hogy az már levéltári szintű munka. Idézek belőle: „Ma képeket elemeztünk, az elfogyasztott ebéd után riportot készítettünk, emléktáblát készítettünk és avattunk.” A dokumentálás pedig a kapott segédanyagok felhasználásával történt. Azt hiszem, ezek egy életre szóló nyomok; egy tízegynéhány éves gyermeknél játékba ágyazott, komoly feltáró-, kutatómunka.

Lefedi-e a tábor hivatalos fogadalma a munkájukat? Idézem: „Ígéret. Ezen alkalommal ünnepélyesen megfogadom, hogy a Szeresd a családot! Szeresd Kőbányát!- programban jó szívvel veszek részt, a csoport felnőtt és gyermek tagjait elfogadom, együttműködöm velük a közös célunk érdekében. Az itt hallott, megszerzett tudást megjegyzem, és jó szívvel továbbadom. Szem előtt tartom az erkölcsi szabályokat, hogy magam is kitűnő kőbányai úrhölggyé vagy fiatalúrrá váljak. A családom, Kőbánya és a Hazám javára, amelyet szolgálni kell.”

   Igen, teljes egészében. Minden szava fontos és külön kiemelném, hogy a tudást továbbadom! Ez a kitétel minden további viselkedés és munka alapja.

Köszönet a tábori fotóért Buzás Kálmánnak