Világhírből a szoba-konyhába
A véletlen hozta, összefutottam egy emberrel a postán; morgolódott, mert sokat kellett várni. Csatlakoztam hozzá, én is morgolódtam, és rájöttünk, szomszédok vagyunk, majd ahogy az lenni szokott, elmondtunk egy-egy sztorit az életünkből. Így derült ki, hogy alkalmi beszélgetőtársam a magyarországi bluegrass műfaj egyik alapítója, sok éven át neves művelője. Szabó Géza Péter, mert róla van szó, nem úszta meg interjú nélkül…
A beszélgetésre készülve az interneten igyekeztem tájékozódni, elsőként a nevére rákeresve. Őszintén szólva, kevés anyagot találtam, zenét valamivel többet. Sajnos a videók, filmek főleg egykori zenekaráról készült állóképekkel, lemezborítókkal voltak illusztrálva. Ennélfogva kézenfekvő volt, hogy jelenlegi szerény, kőbányai otthonában néhány fórum bejegyzéssel szembesítsem.
„… Egyébiránt, azt hiszem talán Tibi vetette fel, nem rossz ötlet Ede bácsit megkérni, pláne, ha még egy kicsit fizetni is tudnánk. Szabó G. Péter neve is felötlött bennem, de én őt személyesen nem ismerem. Tudom, hogy Matyi járt hozzá, tudom, hogy eléggé egyéni stílusa van, valamint azt is, hogy anyagilag nem éppen – hogy finoman fogalmazzak – dőzsöl. Azt viszont nem tudom, hogyan, vagy egyáltalán tud-e tanítani. Játszani hallottam egy B.Union koncertfelvételen. (Válasz 'Pelyhes Gábor' üzenetére, 2005. november 4.)” Egy másik bejegyzés 2005. október 7-én: „A Péter jelenleg nem aktív zenész (bár idén Gárdonyban ott volt).”
– Mit szól ezekhez, és mit kell érteni a pénzügyi gondok alatt? Azt gondolnánk, a turnék, lemezeladások, jogdíjak fényes megélhetést biztosítanak, ellentétben azzal, amit látok.
– Azzal kell kezdenem, hogy tavaly télen megloptak, jelentős kárt okozva ezzel. Elvitték az értékes gitáromat és mandolinomat. A kettő együtt mintegy másfél millió forint. Szerencsére, a feljelentésem után a rendőrök megtalálták, vissza is hozták, de ezzel az üggyel nagyon sok veszteségem volt. Igaz, György István, korábbi polgármesterünk sokat segített, de ő mégsem Krőzus! Az meg, hogyan jutottam ide, az hosszú történet. De csak sort kerítünk rá, azért (is) vagyunk itt…
– A kutakodás közben ilyen együttesnevekkel találkoztam: Interfolk, Bluegrass Union, néhol a tagok felsorolásával, köztük megemlítik Szabó. G. Pétert is. Ki az a Szabó G. Péter?
– Senki. Ahogy mondják, egy zenész. És csak ennyi. Igaz, zenéltem Eszményi Viktóriával, Heilig Gáborral és másokkal. Turnéztunk, rádiófelvételeink voltak, egymásnak segítettünk. A mandolinos. Az én vagyok. Ami azt illeti, a Bluegrass Union viszont főleg nyugaton volt jól csengő név, sőt, a mai napig ismerik!
– Futott a szekér, de egyszer csak eltűnt a színpadról. Ahogy említettem, itt-ott még keresik, forog a neve. Mi történt? Miért „akasztotta szögre” a gitárt, a mandolint?
– Na, kezdjük az elején! Budán születtem, igen jó családból, de én arról nem tehetek, anyám grófnő, Pallvicini leszármazott, apám ludovikás katona volt. 1954-ben születtem, akkor már javában dúlt a Kádár-korszak. A zenei érdeklődésem már gyerekkoromban megvolt, hiszen anyám zongorázott. A másik, mai napig meglévő Fradi-őrültem is ekkor alakult ki, fociztam náluk, meg később dolgoztam is ott. De vissza egy kicsit. Áttelepítettek minket Budáról, képzelje, egy tollvonással elvettek mindenünket! Zuglóba kerültünk, még jó, hogy nem a Hortobágyra, vagy még inkább Szibériába. Aztán apám leszerelt, és kapott ajánlatot, hogy álljon be az új Néphadseregbe. Nem jól alakult a sorsunk, a szüleim elváltak. No, hát Zuglóban, a Martos Flóra utcában (amai Bolgárkertész utca – a szerk.) gyerekeskedtem, ott rúgtam a labdát az utcán. Hát, a budai gyönyörűség után nehéz volt megszokni a „szovjetbarokk” háromemeletes bérházakat, de mégis csodálatos gyerekkorom volt.
– Hogyan jön ebbe a környezetbe a zene?
– Hát úgy, hogy Pataki Pistáék ott laktak Zuglóban. Együtt fociztunk az iskola után, meg csináltunk sok marhaságot, ugye, „miénk itt a tér!” – mondtuk. Én voltam a Fifi, ő meg a Fufu. Pista már akkor is gitározott, s ott lakott még a mai napig jó barátom, Dörner Gyuri, színész is, most az Új Színház igazgatója. Ő meg zseniálisan énekelt. Alakítgatták a zenekarokat, először voltak Nyitvatermők, majd lettek Zárvatermők, és egy másik tagjuk, Sípos András is színész lett később. A karrierjük akkor szakadt meg, amikor Patakit elvitték katonának. 1976-ban Mandel Robival kezdtem zenélni. Őt még Budáról ismertem, gazdag család voltak, a nagyapja hangszerkészítő volt. A Rottenbiller utcában tartottak minden héten Ki Mit Tud? fordulókat, elmentünk, ücsörögtünk, nézegettük a műsorokat. Elhatároztuk, hogy alakítunk egy zenekart, ugye, én gitároztam, s több változat után az Interfolk névnél maradtunk meg. Megjegyzem, Robinak köze nincs a country zenéhez, ő népzenét, meg később régizenét játszott. No, akkoriban valami hasonló stílust, afféle középkori zenéket adtunk elő.
– Van valami emlékezetes fellépési élménye abból az időből?
– Már hogyne volna! Egy délelőtt Robi telefonált, hogy este buli van, de vigyek magammal valamilyen meglepetés hangszert. Gondolkodtam, mi legyen az, főleg úgy, hogy Szlovák Laci valami kacsafejet hozott. És még nevet is kellett adni a hangszernek! No, fogtam egy kalapácsot, a nyele végébe belevertem két szöget, s arra feszítettem rá a húrt és egy vékony fűrészlappal szólaltattam meg. Mandel kérdezte, ez meg milyen hangszer? Rávágtam, ez az ütős kidumu. Erre halálra röhögte magát mindenkit. No, a fellépés után, a ráadásnál ezeket szedtük elő, s csináltunk velük jó poénokat.
– Hogyan alakult ki a bluegrass irányzat a játékukban?
– Pataki meg Dörner amolyan latinféle, dél-amerikai zenéket játszottak, és nekem ez nagyon felkeltette az érdeklődésemet, mentem velük én is a fellépésekre. Volt két énekes lányunk is, ők is színészek lettek, s amikor felvették őket a Színművészetire, abbahagyták. Pedig milyen jó hangulatú bulikat csináltunk! A hangszereink között volt konga, gitárok, charangó, ez is egy gitárféle, a tatu nevű állat páncéljából készítik. Amikor a Ki Mit Tud? lezajlott, szombatonként mi játszottunk Mandellal. Ott ismerkedtem össze Szlovák Lacival, aki először gitárból készített bendzsót. Hallgattunk lemezeket, s egy döbbenetes zenét ismertem meg. Ez volt a country. Pataki meg azt kérdezte, itt van egy mandolin, nem akarsz ezen játszani? Én meg azt kérdeztem, mi az a mandolin? Hát, nehéz volt rajta megtanulni, annyit gyakoroltam, hogy már az ujjam is vérzett, ahogy nyomtam le a húrokat. Akkor még megismerkedtem egy Darányi János nevű ügyes gitárossal, és egy Kemény Gábor nevű, civilben postás emberrel. Ő basszusgitáron játszott. Így négyen, Pataki, Darányi, Kemény és én megalakítottuk az Interfolk zenekart. Ez úgy lehetett, hogy a név joga nálam maradt. Ebben megegyeztünk Mandellal. Hát, így alakultunk, s 1976-tól játszogattunk, koncerteztünk, volt klubunk is, először Interfolk klub, majd Blue Folk klub. Virágzott az élet, aztán cserélődtek a tagok, én magam is játszottam a Rodeó zenekarban, s az igazi nagy ötösfogat csak ezután alakult ki. 1989-ben kaptunk ORI engedélyt (az Országos Rendező Iroda – ORI – hivatásos zenész státuszt bizonyító okirata, amellyel szellemi szabadfoglalkozású előadóként lehetett működni, s a munkahely hiánya így nem minősült közveszélyes munkakerülésnek /kmk/ – a szerk.) Az akkori zenekarban játszott Buda László, Berkes Károly, Janicsák István és mások, de az igazi, a The Bluegrass Union együttes ez volt: Bocskay István – gitár, vokál, Bordács Attila – bass, vokál, Párniczky Ede – hegedű, vokál, Szabó G. Péter – mandolin, vokál, Szlovák László – bendzsó, vokál.
– Hogy visszakanyarodjak az eredeti gondolathoz, sztárok lettek …
… de csak a német nyelvterületen, itthon nem …
… ment a szekér, s azt látom, ezek a zenészek ma igencsak jól élnek. Ön meg abbahagyta, s ha nem is nyomorog, de nagyon szerényen él. Miért?
– Erre egyszerű a válasz. Elegem lett, és így döntöttem. Elég volt a turnékból, a „cigányéletből”. Mikrobusz, hátul a motyó, télen, nyáron, csak menni egyik helyről a másikra. Volt olyan, hogy egy nap három koncertet is adtunk. Röptében ettünk, iszogattunk, ahogy ez már általában lenni szokott. Ausztriában, NSZK-ban és Svájcban előbb jelent meg nagylemezünk, mint Magyarországon. Itthon a Hungaroton, a Proton és a Magneton lemezkiadók csináltak velünk néhány kislemezt és két nagylemezt. Valami másra vágytam. Persze, ennek ára volt, elapadtak a források, a bevételek. 1996-ban hagytam abba. Az élettársi kapcsolataim felbomlottak. Kétszer is. Most egyedül vagyok. Apropó! Nem akar a lapjába egy házassági hirdetést bevenni? „Jó megjelenésű, fiatalos mandolinos keresi a párját, a bluegrass mindenekfelett. Csak fényképes levelekre válaszolok.” Valami ilyet.
– Erre mit mondjak?
– Semmit, ez komoly ugyan, de nem ide tartozik. Mai eszemmel már máshogy döntenék… Amikor abbahagytam, munkát kerestem. Időközben elvégeztem egy hangtechnikusi tanfolyamot, s eleinte tanítottam mellette. Hangtechnikus lettem a Fővárosi Művelődési Házban, de dolgoztam az Óbudai Művelődési Házban is. Aztán a zöld-fehér szívem a Fradihoz vitt, s a kőbányai utánpótlás bázisukon, a mai Egészségház mellett lettem gondnok. Közel sem azon a szinten éltem, mint zenész koromban. Most meg, hogy évekkel ez előtt rokkant lettem – a közterület fenntartónál dolgoztam éveken át, s a forgácsoló üzemben hatalmas súlyokat kellett emelgetnem, a gerincem megsínylette, belerokkantam – még annyi sincs. Persze, a zenét nem lehet elfelejteni, közben azért elő-elővettem a mandolinomat, s játszogattam. De, csak úgy magamnak… Volt egy időszak, amikor kerestem a visszautat, de az együttes feloszlott, s hiába voltak meg a baráti szálak, a country szakma telített volt: a haverok különféle együtteseket alapítottak, sehol sem tudtam játszani.
– Mit csinál mostanság, milyen tervei vannak a közelebbi vagy távolabbi jövőben?
– Tanítgatok, van már tanulóm, s addig nem nyugszom, míg meg nem csinálom öregségemre a Szabó G. és a Western Veteránok nevű öt tagú bluegrass zenekart. Vannak már stúdió felvételek a koncerthez, mert azt nagyon szeretném, ha koncert és CD is lenne!
– Nem zavarja, hogy a nevét nem emlegetik együtt Póka Egonéval, Deák Bill Gyuláéval vagy Littvay Imréével?
– Igen is, meg nem is. Mint mondtam, magam döntése volt, hogy kiszállok, s ebben a műfajban gyorsan elfelejtik az embert. Meg a 100 Folk Celsiusos Littvayn kívül a többiek más műfajban zenélnek. Megvan a célom, addig nem halok meg, amíg az allstar csapat össze nem jön…
– De addig is, nem hagyhatom ki, hogy ne kérjek egy viccet. Említette, temérdek poénja van, főleg a „Murphy a zenében settenkedik” témakörben.
– Nahát, szívesen mondok párat! A kiemelt gázsis buli elmarad. Ha nem maradt el, akkor más együttest hívtak meg. Vagy egy másik: Zenéből nem lehet megélni. Ha mégis sikerül, akkor jól keres a feleséged. És végül: Ha már úgy érzed, hogy túl sokat gyakoroltál, akkor éppen ideje, hogy igazán hozzá kezdj!
fotó: 10kerkult.hu/OGY