A lokálpatriotizmus mintaképe

A Kőbányáért Díjjal kitüntetett Győrffy László nem csak Kőbánya kulturális életét mozgatja több éve, hanem részese a helyi civil életnek is. Aktivitását jól mutatja, hogy „vén fejjel” ült újra iskolapadba.

– Hol van a plakett?
– Egyelőre otthon. De az irodámban lesz a végleges helye, mert mégis csak a munkám által megszerzett kitüntetés. Ez egy olyan elismerés, amire büszke lehetek, és mivel elég sokan megfordulnak nálam, jó, ha látják minél többen.

– Az Oscar-díj-átadókon szokta volt mondani az éppen aktuális nyertes, hogy „ezt nem érhettem el volna x és y nélkül”, de csak mert kötelező ezt hangoztatni, őszintén még véletlenül sem hangzik. Viszont a szavaiból úgy veszem ki, hogy tényleg nagy szeletet ad a régi és a mostani kollégáinak a Kőbányáért Díjból.
– Valóban úgy gondolom, hogy benne van az ő munkájuk is. Ezen a területen csapatban dolgozunk, ha ők nem segítenek, akkor vezetőként sem lehetek sikeres.

– Amikor megtudta a hírt, miként fogadta? Fel kellett „locsolni”?
– Abszolút meglepett, és aki elárulta nekem, az tudná is igazolni. Telefonon hívott egy nagyon jó politikus barátom – remélem, nem sértődik meg, ha barátomnak nevezem –, ő közölte a hírt. Nem akartam elhinni, mondtam is neki: „ne hülyéskedj, azért ez ennél komolyabb dolog”. Mire azt felelte: „de igen, te kapod; azt hittem, valaki már szólt”.

– Azt a saját életemből tudom, hogy volt, amikor bizony örültem volna, ha legalább egy kedves hátba veregetést kapok egy jól elvégzett munkáért. De egy intézményvezető foglalkozik ilyennel vagy csendben teszi a dolgát a köz kulturális műveléséért?
– Álszerénység lenne, ha azt mondanám, soha nem fordult meg a fejemben. Húsz éve mennek a Szent László Napok, mindig ennek a része az elismerések átadása. Korábban a Pataky, KÖSZI, kulturális és média kht. hármas szervezte az eseményt, és az utóbbi kettő vezetőjeként már előre tudtam, hogy kik, milyen életművel, munkával kapják a díjakat, és persze felmerült bennem, mivel már harminc éve dolgozom Kőbányán, talán egyszer én is eljutok ide. Ennek ellenére most semmiképpen sem számítottam rá. Én csak csendben tettem a dolgom.

– Bár nem életműdíj, azért annak hat. Összegzünk egy kicsit? Mi az, amire büszke? Gondolom az egykori Lőwy Sándor Úttörőházból lett KÖSZI-re mindenképp, hiszen azzal szinte összeforrt a neve…
– 1989. március 1-vel lett belőle Kőbányai Gyermek és Ifjúsági Szabadidőközpont, előbb igazgatóhelyettesként dolgoztam, majd igazgatóként vezettem, és a mai képére, újfent csak álszerénység nélkül mondhatom, a közreműködésemmel formálódott. A hosszú elnevezés helyett a jól csengő és vidáman hangzó KÖSZI nevet is én találtam ki, a napocskás emblémát meg kérésemre Takács István, „Taki”, a Kada utcai általános iskola tanára készítette.
De büszke vagyok a Kő-Caféra is. Mindenki szerette volna, ha lenne a házban egy vendéglátó rész, ami közművelődést szolgáló kulturális hely is egyben. A kőbányai építész Mártonffy Miklós és a felesége, Vera sokat jártak a KÖSZI-be, és Miklós mondta, hogy van ötlete, szívesen megtervezi ez a helyet. Rengeteget számított, hogy a kialakítást nagyban támogatta képviselőként Révész Máriusz. Később megtöltöttük tartalmas programokkal, tehát bevált az elképzelés. Vagy említhetem még a balatonlellei tábornak az erdei iskoláját, és szintén sokat tettem ahhoz, hogy a kőbányai úszásoktatás tanórai, illetve tanfolyami keretek között ma egy jól felépített szisztéma alapján működik. Persze az intézmény érdeke volt mindez: ha jól működik a Kő-Café mint közösségi tér, akkor sokkal többen jönnek el a programokra, ha jól működik az uszoda a gyerekekkel, akkor ott „el lehet adni” kézműves foglakozást, tábort stb. Minden értékké lett kis elemet, amihez közöm volt a magaménak érzem, és bízom benne, hogy ezek még sokáig értékek is maradnak.

– 1989, pont a rendszerváltozás időszaka. Akkor már világos elképzelései voltak arról, milyen egy modern, korszerű kultúrház?
– Akkoriban a művelődési házakban népművelők dolgoztak egyértelmű útmutatások alapján, és a merev rendszer egyik napról a másikra felborult. Egycsapásra mindent a piac, a kereslet-kínálat, a nyereségesség határozott meg. Egyből mindenki „menedzser” lett, de nem értettünk ehhez az új irányhoz. Én sem. Én is, mások is tudtunk rugalmasan váltani. Voltak sikeres cégek, amelyek szolgáltatással-nyújtással foglalkoztak, ezek marketing- és reklámtevékenységét lestük el, próbáltuk alkalmazni a kultúrára.
Akkoriban a vállalkozások elkezdték bombázni a művelődési intézményeket, mert kiépített hálózatuk, bejáratott kapcsolatrendszerük volt, és ezekben szerettek megjelenni az emberek. A cégek emiatt behozták például a különböző ruha-és cipővásárokat. Aztán rájöttünk, hogy a kultúra nem erről szól, válasszuk le az ilyen és hasonló dolgokat, és hozzunk be olyanokat, amik művelődési célokat is szolgálnak, mellesleg bevételt jelentenek. Szép lassan fejlődött így a KÖSZI is. Később megjelentek a plázák, amik voltaképpen versenytársak lettek. Hiszen én hiába szerveztem szombat délelőttre pénzért egy komolyabb előadást, ha a bevásárlóközpontban a sok üzlet mellett még ingyenes haknikoncert is volt, biztosan az utóbbit választotta a „fogyasztó”. Meg kellett küzdeni ezzel, de kialakultak a pontos választóvonalak.

– Mikorra lett ebből rutinszerű irányítás?
– 1995-96 körül lehetett már tudatosan építkezni, kialakult, hogyan lehet egy művelődési házat üzleti szemlélettel működtetni. Én is akkoriban végeztem a kulturális menedzseri képzést, az elmélet így a gyakorlat mellé-mögé állt. Persze megmásztam a lépcsőfokokat. Pedagógusként kezdtem és ennek során folyt az életembe a kultúra, majd már csak az érdekelt, miként lehet vezetőként hatékonyan üzemeltetni egy kulturális intézményt.

– Ha az előbb a kellemes oldalt említettük, akkor talán érdemes a kudarcokra is kitérni, hiszen, szerintem, egy karrier nem csak fényes napokból állhat. Volt, amit kudarcként élt meg?
– Egy örömteli időben nehéz erről beszélni. Biztos volt olyan momentum a pályám során, ami jó lett volna, ha másként alakul, de attól még egyiket sem éreztem kudarcnak.

– Azért keserűnek mindenképpen nevezheti a tavalyi évet. Ott voltam azon a képviselő-testületi ülésen, amikor kiderült, hogy a KÖSZI és a Pataky Művelődési Központ összevonásával létrejövő Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ igazgatói tisztségéért kiírt pályázaton „vesztett”. Nem volt valami boldog az arca.
– Megváltozott az életem az biztos. Amit addig tettem a KÖSZI vezetőjeként illetve a Kőrösi megbízott igazgatójaként, az most is a feladatom: a telephelyek koordinálása, az üzemeltetés hozzám tartozik. Egyébként pedig egy ilyen mamut intézmény irányítása izgalmas feladat, remek kihívás. Új a felállás, olyan, mintha egy másik munkahelyre mentem volna át.
De megváltozott az életem más miatt is, és ennek kevés köze van a történtekhez. Így 50 felett érzem, felhalmozódott bennem annyi tapasztalat és tudás, hogy mindezt átadjam a kevésbé tapasztalt kollégáknak. Hozzáteszem: szívesen teszem. Éppen ezért tavaly egyetemi mesterképzésen kezdtem el tanulni az andragógiát (felnőttoktatást). Mi több feldob, hogy 51 évesen fiatalok között tanulhatok.

– Mi a jobb: vezetőnek vagy helyettesnek lenni? Gondolom, számít, hogy utóbbi poszt kevesebb felelősséggel jár…
– Egy első számú vezető magányos ember. Ha sikereket ér el, akkor sokan vannak mellette, ha gond van, akkor egyedül marad; ezt sokszor átéltem. Most kipróbálom újra a „beosztotti” posztot. Kisebb felelősségű és kényelmesebb pozíció az biztos. Tudomásul vettem az új szituációt. Teszem a dolgom, segítem a mostani igazgatót, ügyelek arra, hogy ne tévesszem össze a szerepeket. Nem hiszem, hogy látszik rajtam a sértődöttség, elvégre nem is vagyok sértődött.

– Azt viszont kevesen tudják Önről, hogy rendkívül sokoldalú: focizik, síoktatóként is ténykedik, alapítványokat pártol. Miért is vágott bele ennyi mindenbe?
– Amikor arról beszélünk, hogy a közművelődéssel miként lehet segíteni a polgárosodást, a civil társadalmat, igyekszem erre magamat példaként mutatni. Tagja vagyok az Iskolai Síoktatók Egyesületének, amely amellett, hogy széles körben tanítja a gyerekeket síelni, még szakembereket is képez. Vagy ott a KÖSZI SE, amelyben én is focizom; ez a sporttal való kapcsolatépítésről is szól. Kuratóriumi tagja vagyok a gyerekek táboroztatásával foglalkozó Esély Budapest Alapítványnak. Közreműködtem a Kőbányai Ászok Tehetséggondozó Alapítvány létrehozásánál, és segítem jelenleg is. Nálam az efféle lokálpatrióta tevékenység feltöltődést is jelent.

– Elégedett ember?
– Elégedettnek és szerencsésnek mondhatom magam. Örömmel tölt el, hogy a magam módján hozzátettem valamit Kőbánya életéhez, és örülök annak is, hogy továbbra is folytathatom azt, amit amúgy is szeretek csinálni. A díj csak bónusz mindezért. Persze jó lesz majd nézni az irodám falán…

Pályarajz
Győrffy László 1961. augusztus 19-én született Budapesten. Az I. László (ma Szent László) Gimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti Tanítóképző Főiskola általános iskolai tanító szakán szerzett diplomát 1982-ben. Első munkahelye a Cserkesz utcai Általános Iskola volt, ezt követően 1986-89-ig a Szerszám és Gépipari Művek művelődési előadója volt. 1989-ben került a Kőbányai Ifjúsági és Szabadidő Központba, ahol először igazgatóhelyettesként, kinevezett vezetőként dolgozott. A KÖSZI-t a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központba történő integrálásáig vezette, a rövid átmeneti időszakban az új intézmény megbízott igazgatója, jelenleg igazgatóhelyettes. Ez idő alatt a Kőbányai Média és Kulturális Kht.-t is irányította. Kőbányán él. Több évtizedes, kiemelkedő szakmai munkájáért, Kőbánya iránti elhivatottságáért, a kerületi kulturális életben végzett maradandó tevékenységéért, emberi magatartásáért 2012-ben Kőbányáért Díjat kapott.

(fotó: 10kerkult.hu/OGY)