Nincs különbség: itthon is otthon vagyok

A Richter Gedeon gyógyszergyár 2018. áprilisában tartotta meg házon belüli ünnepségét, a Richter a Nőkért Díj átadását. A dolgozók felterjesztései alapján egy zsűri választotta ki azt a 12 jelöltet, akik átlagon felüli teljesítményt nyújtanak a közösség építésében, fejlesztésében, s házon kívül is hasznos társadalmi feladatokat vállalnak. Köztük volt Hajdu-Németh Ildikó is.

Hadd kezdjem Ildikó bemutatását a díjátadón elmondott méltatása szó szerinti idézésével!

„Közösséget építő munkát végez, ötletei vannak az osztály programjaihoz, az ajtaja mindig nyitott a kollégái előtt, szakmai vagy akár személyes beszélgetésekre. Szabadidejében, az Amerikában egykor aktív népzenész, a táncházmozgalom jeles résztvevője, ma már a gyermekeit neveli a népzene és néptánc szeretetére.”

   Na, az utolsó szavakra kaptam fel a fejem, s egykori népzenészként azonnal eldöntöttem, Ildikó az én emberem, feltétlenül kérek tőle egyinterjú lehetőséget. Így is történt, a díjátadó végén bemutatkoztam, elmondtam magamról, hogy újságíró vagyok, s egy kerületi hírportált üzemeltetek, szerkesztek. Természetesen, azt is megemlítettem, hogy miért is a szándék: alapítója vagyok, s tizenöt éven át a vezetője voltam a Dűvő népzenei együttesnek. Amikor ezt kimondtam, Ildikó egy hatalmasat sikoltott: „A Dűvőnek? Hát ők muzsikáltak az esküvőmön Amerikában!” De akkor és ott nem készült interjú, ám elkértem az elérhetőségét, s ígértem, keresni fogom. Megtettem, de töredelmesen bevallom, hogy nekem felróható okok miatt, erre valamivel több, mint két évet kellett várnia Ildikónak. Amikor bejelentkeztem, örömmel mondott igent az interjúra.

  A RAND díjátadó tablóképe, az első sorban balról a harmadik: Hajdu-Németh Ildikó

   A beszélgetést azzal kezdtem, hogy elmondtam, a díjátadón történt eset életem második csodája. Ildikó rá is kérdezett, hogy miért és mi volt az első? Örömmel osztottam meg vele egy régi röplabdás élményt. 2008-ban Rotterdamban akkreditált újságíróként vettem részt az ifjúsági Eb döntőjén. Szorgalmasan fényképeztem a mérkőzéseket, sőt, az eredményhirdetést, benne az egyéni díjak átadását is. Az olaszok lányok a második helyen végeztek, s a legjobb sáncoló (Best blocker) címet is az egyik játékosuk vitte el.

   Két évvel később a magyar junior korosztályú lányok jutottak ki az Eb döntőjére, a szerbiai Zrenjaninba, lánykori nevén Nagybecskerekre. A véletlen úgy hozta, hogy a szálláson összetalálkoztam a Rotterdamban is szerepelt, Best blogger olasz lány szüleivel. Kérdezték, vannak-e fotóim róla, s el tudnám-e juttatni nekik valahogy? Szerencséjük volt, mert a laptopomon egy külön mappában még meg volt az összes rotterdami kép. Természetesen, átmásoltam nekik, s ebben az a csoda, hogy Európa másik „végében” örömet szerezhettem egy ismeretlen családnak.

   Azt a Dűvő együttest, akivel találkoztál, kezdtem el Ildikó faggatását, a Hrúz testvérek, a prímás Dénes és Szabolcs, a cimbalmos és tekerőlantos Andrássy „Dras” Ferenc, Tóth Gergő kontrás, valamint a nagybőgős Nagy István alkották. Természetesen, mindannyian más hangszereken is játszanak, Dénes és István palóc dudán, Dras, ha kell, beáll bőgőzni, Szabolcs pedig kiváló kontrás  is egyben. A zenekar jól ismeri a magyar tájegységek zenéjét, erdélyi viszonylatban egy-egy falu dallamvilágát pedig szigorúan az ottani hagyományok szerint muzsikálják. Nem mellesleg, a Hrúz fivérek édesapjuknak köszönhetően, aki kiváló prímás volt, a cigányzenében (mondhatjuk úgy is, a lagzis zenében) is otthonosan mozognak.

   – Ennyi bevezetés, úgy vélem, kell ahhoz, hogy megtudjam, hogyan került ki a Dűvő Amerikába, s főleg a 2003. szeptember 27-én tartott esküvődre?

   – Hát igen, ez nem mindennapi. Megjegyzem, nemsokára ünnepeljük a 17. házassági évfordulónkat. Édesapám, Magyar Kálmán (a magyar folklór egyik legismertebb amerikai koncert- és turnészervező menedzsere -a szerk.), már ismerte Déneséket, s középpontba állítva az esküvőt, egy háromhetes turnét szervezett a Dűvőnek; a publikum a mindenkori magyar közösségekből állt össze.

 Munkában a Dűvő zenekar

   – Hol, melyik városban volt az házasságkötés?

   – Ahol a férjem nőtt fel, az New Jersey állam középső részén található, kb. egy órai autóút Manhattanból, és New Brunswick a neve. Itt él az egyik legnagyobb magyar közösség Észak-Amerikában. Én Észak-New Jersey-ben, Garfieldban (vagy Passaic) voltam gyerek, illetve, a bátyám is, ifj. Magyar Károly. Passaic-ban található a másik nagy magyar kolónia. A szüleink 1969-ben kötöttek házasságot, s nagyon sokat tevékenykedtek a cserkész mozgalomban, segítettek a templomban, főleg Laci szülei. Az én anyukám és apukám pedig a hagyományok ápolásában, főleg a magyar néptánc és népzene életben tartásában jeleskedtek. Valójában ezen a vonalon találkoztak össze Laci bácsival. Az apósom Hajdu-Németh László, az anyósom Hajdu-Németh Irén. Az én szüleim pedig Magyar Kálmán és Magyar Jutka.

   – Nem nehéz kitalálni, te pedig felvetted a férjed nevét is, így lettél Magyar Hajdu-Német Ildikó.

   – Nem, én a Magyar nevet elengedtem, Hajdu-Németh Ildikó vagyok. A magyarságom így sem vitatható.

   − Ha már a népzenéről beszélünk… Te is prímás vagy, és amíg Amerikában éltél, az Életfa zenekarban játszottál és énekeltél. A jelenben azt látom, hogy a gyerekeid beleszülettek egyfajta életformába, lételemük a népzene, a néptánc. Nálad is így volt a zenésszé válás? Nem tudtad elkerülni, hogy hangszert fogj a kezedbe?

   − Hát, az éneklés ritkábban volt, de így van, hegedülök és prímás voltam. A szüleim ebben éltek, édesapám 1962-ben került ki, s alapította meg a néptánc együttest. Abban az időben még ritka volt az élő zenei kíséret, mondhatom, nem is volt. Lemezeket hallgattunk, illetve használtunk. Én 7 éves voltam, az Öcsi 5, amikor elindítottak minket egy komolyzenei programba, ami a közismert Kodály-módszerhez hasonlít, ez volt a Suzuki-módszer. Elég hamar megtanultunk magyar népdalokat és az iskolai rendezvényeken énekeltünk. A Téka együttes (Nagy Zoltán, Lányi György „Gyurkedli”, Havasréti Pál és Porteleki László „Poros”) 1982-ben volt vendég, egy, a szüleim szervezte néptánc táborban; − élő zenét biztosítottak a tánchoz. Ők adtak hangszert a kezünkbe, nekem hegedűt, az öcsémnek kontrát. Hát, így kezdődött. Emlékszem, elsőnek a C-s verbunkot tanította meg Poros. A komolyzene és népzene eleinte párhuzamosan ment, majd 1987-ben alakult meg az Életfa zenekar. Igaz, azóta kicserélődött a tagság, de viszik tovább a hagyományt.

  − Játszol valamelyik zenekarban itthon?

   − Aktívan már nem, én inkább már anyuka szerepben vagyok. De minden évben tanítok népzenét a Csipke táborban, Michiganben. Ez egy különleges tábor, mert a vezetők a szüleimtől vették át a stafétabotot. (Az idén sajnos elmaradt a koronavírus miatt, pedig most lett volna a 15. tábor.) Azt hiszem, hogy mindig azt és ott kell tenni, amire szükség van. A szüleimtől azt tanultam, hogy a hivatásunk legfontosabb eleme azt tudni, hogy nem csak a magyaroké a magyar kultúra, hanem azt kifelé, másoknak is meg kell mutatnunk!

   − Van-e kedvenc magyar tájegységed, onnan származó dallam?

   − Igen, bár nem jártam még ott, de filmekről, más együttesek előadásaiból ismerem, s ez a vajdaszentiványi muzsika.

   Ez a zene hasonlít legjobban az én prímás stílusomhoz.

   De a kedvenceim közé tartozik a rábaközi és magyarbődi zene is, mindkettőhöz személyes élmények, emlékek fűződnek.

   Ismereteim szerint, egy hagyományokat követő esküvőhöz hozzá tartozik a menyasszony kikérése: itt a násznép a lakodalmas házhoz megy, majd a kikérés után innen vonul a polgári és a templomi szertartásra, közben a hozományt is bemutatják a falu főutcáján történő vonulással. Mindezekhez élőzene jár, három-négyfős banda húzza a szabott nótákat. A vonulás közben a lesőket (akiket nem hívtak meg a lagziba -a szerk.) süteménnyel, itókával kínálják. A vőfély részben irányítja a násznépet, másfelől szórakoztatja lakodalomba meghívottakat, szerepe végig fontos. És van még sok-sok kötelem a hagyományban.

   – Az esküvődön hogyan tudta a Dűvő zenekar kézben tartani a hagyományokat? Mert gondolom, a szerepük eléggé hangsúlyos lehetett. Hogyan emlékszel vissza ezekre az eseményekre?

  – A szülői házunkban kezdődött a leánykérés. Az összes barátunkat, mind a magam, mind a vőlegény részéről arra kértük, hogy népviseletben jöjjenek, és képzelheted, milyen gyönyörű volt mindenki! A templomi esküvőnket Passaic-ban tartottuk, majd mintegy órányi autózás után New Brunswickba mentünk, ahol a Magyar-Amerikai Atlétikai Clubban volt a lagzi. Mire megérkeztünk, már javában folyt a mulatozás azok részéről, akik nem tudtak eljönni Passaic-ba. Megjegyzem, hogy az esküvő után 10 évig New Brunswickban éltünk, mielőtt Magyarországra jöttünk. És fontos azt is tudni, hogy a Dűvőt azért is hívtuk meg, mert nemcsak táncházas zenét kellett húzni, hanem jóféle mulatós muzsikát is, és ők azon kevesek közé tartoznak, akik ezt is tudják! És ezt a tudásukat az „öreg amerikások” – az a nemzedék, akinek a táncház mozgalom nem sokat mond – is nagyra értékelték. Hozzá teszem, hogy az apósom famíliájában szinte mindenki nótafa, és nagyon szeretnek mulatni. Azért fogadtunk egy kimondottan lagzis zenekart is, hogy mindenki igényét ki tudjuk elégíteni.

   – A Dűvőről annyit még megkérdeznék, hogy ismerted korábban is a srácokat?

   – Igen, de apukám és az öcsém nálam sokkal jobban, hiszen nem először szerveztek nekik turnét. Az öcsémmel dolgoztak már együtt tánctáborokban, sőt az Öcsi több fesztiválon is muzsikált Dénesékkel. Mert ugye, mondtam, hogy nagyszerű zenész ő is.

   És még azt is elmondanám, hogy egy nagyon jó lagzi volt, fiúk menyasszonytáncot is húztak. Hajnali 3-kor anyukám zárta a kapukat, amikor az utolsó vendég is elment. Aztán két héttel a kinti esküvő után, 2003-ban, Magyarországon is tartottunk egy fogadást a Várban. Szerettük volna megőrizni a kapcsolatainkat, főleg a Laci oldaláról meglévő, a néptánchoz köthető barátságokat, sőt, újakat szerezni; itt a Tükrös zenekar muzsikált és itt is fogadtunk lagzis zenekart. Nem magyar földön születtünk, de szerettünk volna azt is megmutatni, hogy otthon és itthon között nálunk nincs különbség.

   Kimerítettük a Dűvő zenekar amerikai lagzis közreműködését, s hazai vizekre eveztünk. Nem titok, Ildikó közösségi felületén olvasható néhány információ a tanulmányairól, a munkahelyéről, foglalkozásáról, beosztásáról. Ezekről igyekeztem kicsit többet megtudni.

Névjegy:

   Hajdu-Németh Ildikó, született: 1971. Boonton, New Jersey, USA. Gyerekkorát Észak-New Jersy-ben, Garfieldban (Passaic) töltötte, illetve  az öccse, ifj, Magyar Kálmán is. 1994-ben végezte el az egyetemet Pittsburgh-ben biológia szakon, majd 1994-2000 között Budapesten, a Semmelweis Orvostudományi Egyetemen tanult, angol szakon.

   A Richter Gedeon Nyrt.-ben 2014. január 8-ától dolgozik. Először a Gyógyszerbiztonsági osztály helyettese volt, utána a vezetője, és jelenleg a Regulatory Science igazgatóságon folytatja mint Stratégia és Tudásmenedzsment Osztályvezető.

   Férje: Hajdu-Németh László, gyerekei: László, Balázs és Ilona. 

   Az öccse, ifj. Magyar Kálmán Torontóban él, kiváló prímás, az Életfa zenekar alapítója.

   A munkahelyi kényes kérdést nem lehetett kihagyni, és nem hiszem, hogy Ildikó munkatársai nem tudnak a népzene iránti elkötelezettségéről; lehetetlen, hogy ne büszkélkedett volna csemetéi eredményeivel.

   – Tudom, hogy gonosz kérdés, de miért a Richter? Pályázhattál volna az EGIS gyógyszergyárnál is.

   – Erre egyszerű a válasz, ott is voltam állásinterjún. Valójában a férjem miatt jöttünk Magyarországra, ő a Morgen Stanley nemzetközi pénzügyi befektető cégnél dolgozott az Államokban, és egy vezetői pozíciót pályázott meg Magyarországon. 2012. augusztusában egy szép nyarat töltöttünk el családostól, s a vége az lett, nagyon szeretett volna itt élni. Az állást elnyerte, s fél év múlva költöztünk.

   Én egy vezető álláskereső cégnél pályáztam, és egy hónapon belül a Richterhez és az EGIS-hez is kaptam állásinterjú lehetőséget. Őszintén megmondom, a döntésemet Richter mellett egy adott személy miatt hoztam meg. Széll Judit, aki tavaly ment nyugdíjba, volt a kérdező, s megfogott a személyisége. Később mellette voltam osztályvezető helyettes évekig. Nem bántam meg, annak ellenére, hogy amerikai létemre egy nagyon magyar gondolkodású céghez kerültem. Ugyanis, itt jött elő újra, hogy hol van szükség az emberre? Azóta is azt érzem, hogy megbecsülnek, s egyre könnyebben gondolkodom már magyarul is. Élvezem, hogy egy piciny része lehetek én is a Richter történelmének. Nagyszerű emberekkel dolgozom, tudok meríteni a richteres hagyományokból és van lehetőségem új ötletek megvalósítására is.

   – Hogyan viszonyul a munkahelyi környezeted a folklór-elkötelezettségedhez? Tudnak-e erről a motivációdról?

   – Tudnak, hiszen ezt a jelölésnél is kiemelték. De úgy érzem, a nagyobb súlyt a Richteren belüli közösségépítés jelentette. Vannak a feladatok és vannak az emberek: én az embereket helyezem a középpontba, akik a feladatokat elvégzik.  

   Itt kapcsolódik újra a Dűvő zenekar, egészen pontosan Hrúz Dénes prímás, zenekarvezető, és zárja kerekké a sztorit, mert 2016-ban, a Fölszállott a Páva versenyben ő lett Ildikó idősebb fiának, az akkor 9 éves Lacinak a mentora. Nem csoda, ha a RAND (Richter Anna Díj) jelölésnél a népzene is hangsúlyos szerepet kapott. Ildikó például már kisiskolás korukban beíratta a gyerekeit az Angyalföldi Vadrózsa Táncegyüttesbe; ezek lettek az ő közösségeik. Hegedűre pedig az Óbudai zeneiskolában Horváth Attila tanítja a prímás fiait. Teljesítményükről egy friss, rövid videó tanúskodik.

   És mi mást mondhatnék zárszóként, mint hogy boldog házassági évfordulót kívánok! Mert most annak van ideje.

   fotók: Hajdu-Németh Ildikó archívuma; 10kerkult.hu/OGY

A Sarjú Banda a szeptember 11-ei évadnyitó táncházon:

Ifj. Hajdu-Németh László – prímás; Bódi Réka Luca – helyettesítő prímás (Hajdu-Németh Balázs betegség miatt hiányzott); Gál Tibor – ének, hegedű; Horváth Áron – cimbalom; Szilágyi Szabolcs – brácsa; Csoóri Bendegúz – nagybőgő.