Azért ez mégis csak egy álomsztori – Koltai Judit színművész

Exluzív vendége volt februárban a Bajcsy-Zsilinszky Kórház Stroke Betegszervezetének: Koltai Judit színművész, rendezőt, a Holdvilág Kamaraszínház vezetőjét Mészárosné Wehovszky Évike klubtag mutatta be.

„Kedves Barátaim, ma engem ért az a megtiszteltetés, hogy bemutathatom Koltai Judit színművészt nektek. És, hogy miért is rám esett a választás? Egyszerű a magyarázat. Juditot már 25 éve ismerem, és az én kislányom hozzá járt színjátszó körbe. A kapcsolatot azóta is tartjuk.” – nyitotta meg a februári stroke klubnapot Évike. (Akiről hadd mondjuk el rögtön az elején, hogy profi riporterként vezette az exkluzív interjút! – a szerk.)

  Mészárosné Évike és Koltai Judit

   Elsőként arra volt kíváncsi, hogyan lehet egy hosszú életpályán folyamatosan megújulni, újabb és újabb célokat kitűzni, megvalósítani, természetesen beleértve a családi hátteret is? Koltai művésznő meg is jegyezte, hogy ő szívesen mesél, de vajon akkor hazamennek-e vacsorára? Az általános derültség közepette átvette a szót, s széles mosollyal, vidáman válaszolt.

Gyermekkor

   „Olyan sok szépet mondott rólam el Évi, hogy kicsit zavarban is vagyok. Mindenekelőtt köszönöm a megívást! Igaza van Évinek abban, hogy valóban élő példája vagyok annak, hogyan lehet hendikepek özönében, ha úgy tetszik, s ezek a dacára elérni valamit.” – mondta, majd a folytatásban néhányat felidézett ezen hátrányok közül.

   A gyerekkorát említette elsőként, amikor is egy epilepsziás roham miatt hirtelen leállt a növekedési hormonja működése. Ez 3-4 éveskorában történt, és amikor a szülei erre rájöttek, már eltelt két év, hogy a kislány nem nőtt. „Szerencsére az epilepsziás hajlam elmúlt, de az első osztályba 11 kilósan, mint egy hároméves kisgyerek mentem, és 24-es lábam volt.” – idézte az iskolakezdést Koltai művésznő. Vidáman jegyezte meg, hogy a betegségre való hajlama soha többet nem jött elő, és szerencse, „hogy az agyamra nem hatott, mert ehhez a pályához, amit most művelek, kell egy kis bolondság.”

   A gyerekkorához fűzte ezeket a gondolatokat is: „És az is igaz, hogy egy rendkívül szemtelen, visszadumálós gyerek voltam, harmadik a családban. Így nem csak magasságban, de korban is el voltam maradva, a bátyám kilenc évvel, a nővérem hét évvel idősebb nálam. Azóta is nagyon jó testvérek vagyunk, megjegyezve, hogy a bátyám, Koltai Róbert színművész, sokat froclizott, de ő egy ilyen humoros ember volt.”

   Majd a művésznő egy nagy levegőt, vett, s kijelentette, hogy „abszolút nem éreztem, hogy én egy sajnálatra méltó gyerek vagyok, hanem dacára mindennek, nagyon bátor voltam. Sokszor énekeltem, verset mondtam, mely megnyilatkozások szülői mintákra épületek.” Az édesanyja csodásan énekelt, az édesapja pedig gyönyörűen mondott verset. Éppen ezért magától értetődő volt, hogy az iskolában versmondó versenyeken, énekversenyeken vett részt. A családi háttér annyira meghatározó számára, hogy egy egész falat szentelt a szülőket, testvéreket különféle alkalmakkor fényképezett képeknek. „Erőt ad nekem ez az együttlét a mindennapi munkámban.” – mondta.

Félig gyerek, félig felnőtt

   – Milyen volt az átmenet a felnőttkorba? – kérdezett közbe Évike. A válaszában Koltai Judit azt emelte ki, hogy a nagy korkülönbség közte és a testvérei között nemigen tette lehetővé a közös programokat, lévén más a társaságuk, a témáik, de ez nem jelentette azt, hogy elhidegültek egymástól. A felnőttkor igazolta, hogy jó testvérek, s ekkor már egy egészen más minőségről lehet beszélni.

   A közbevetés után élete sűrejébe vágott a művésznő. „Ugye, felnőttként az ember akar valaki lenni. Az első álmom négyévesen az volt, hogy utcaseprő legyek. A második álmom az óvónő volt, majd a harmadik, hogy tanítónő legyek, de eközben verseljek, énekeljek, táncoljak.”

   Hamar kiderült számára, hogy ez utóbbi feltételek egy másik pálya elemei, ennélfogva azonnal színésznő akart lenni. Bár a középiskolában is sokat mondott verseket, szerepelt társai előtt, de „a színészi pálya olyan megfoghatatlan volt” számára. Ez különösen akkor vált jelentőssé, amikor az érettségi előtt meg kellett nevezni, hová kíván jelentkezni. Persze, számára evidens volt, hogy a Színművészeti Főiskolára (1975-ben még ezen a néven szerepelt -a szerk.) adta be a jelentkezését. És semmi más intézményt nem jelölt meg a továbbtanulásra. Döntése különlegességét így indokolta a művésznő: „Tizennyolc évesen olyan tizennégy éves csitrinek, vagy még annak sem néztem ki.”

   Egy kedves anekdotát is elmondott Koltai Judit. Amikor a Madách Gimnáziumban az évnyitóra bemehettek a szülők, azt hitték róla, hogy valakinek a húga. A középiskolás teljesítményéről mosolyogva, de őszintén mesélt a művésznő. „Alapvetően nem voltam jó tanuló. de a mi a színházzal, verssel, magyar irodalommal volt kapcsolatos, azt imádtam. A magyar tanárommal is imádtuk egymást, de azt, hogy abból a valakiből, aki voltam, színésznő lesz, azt senki sem gondolta komolyan.” A bátyja, Koltai Róbert is, aki már három éve a Kaposvári Színház művésze volt, azon a véleményen volt, hogy az olyan alkat, mint a testvére, nem kell a főiskolának.

   De az élet mindenre rácáfolt. Felvételt nyert egy amatőr színtársulatba, ahol azt mondták neki, hogy „tök ari, hogy jelentkeztél a főiskolára, de itt jobb dolgod lesz!” Osztálytársai voltak mások mellett Hernádi Judit, Papp Vera, Balkay Géza, Tóth Jocó. „Szóval, ez egy amatőr társulat volt, és elképzelhetik, milyen csodás hangulat volt ott ilyen emberekkel.” – elevenítette fel a színművészethez vezető első pillanatokat Koltai Judit.

   Persze, később a színművészeti sem maradt ki, az első rostán Vámos János rendező átengedte a 147 cm-s, tündéri leányzót, de viccesen azt mondta neki az akkor divatos telitalpas, magassarkú cipőre utalva: „Szálljon le az első emeletről, vagy küldjek liftet?” A második rosta sem volt mindennapi. A továbbjutók felolvasásakor azt mondták neki, hogy ugyan nem jutott tovább a harmadik fordulóba, de a bírálók közt lévő Kazán István, a Budapesti Gyermekszínház igazgatója meghívta őt a társulatába, az év őszén már a Tizenöt éves kapitány című színdarabban debütált. Jack Weldont, a hajótulajdonos ötéves fiát játszotta. Az első időkben ingyen, majd később Kazán István elkérte a munkakönyvét, s abba bejegyezve, felléptidíjas színészként, 120 Ft/előadás díjazással szerepeltette.

   Wehovszy Évike arról sem feledkezett meg, hogy barátnője nem csak Budapesthez kötődött. – Hogyan kerültél Dunaújvárosba? – így a kérdése.

   A művésznő picit igazított az elnevezésen, hiszen abban az időben a későbbi acél-fellegvár még a Sztálinváros névre hallgatott. Persze, az ott töltött éveket ez nem befolyásolta. „Igazság szerint, én ott laktam, apukám sportvonalon dolgozott, anyukám pedig a Vöröskereszt szervezet titkára volt.” Mint kiderült, a szülőket oda „vezényelték”, így ment a család is. Akkor Judit még hároméves kislány volt, s kevés emléke van erről az időszakról, de egyet kiemelt. A balkonról futott be a lakásba, megcsúszott a szőnyegen, s az egyik bútor hegyébe verte be a fejét; a sérülésének a nyoma a mai napig látszik. Arra viszont jól emlékszik, hogy amikor visszaköltöztek Budapestre, már Dunaújváros volt a város neve.

   Nem feltétlenül a sérüléshez kapcsolódva, de Évike rákérdezett nagyon-nagyon sok hölgy álmára, nevezetesen, hogy szépségkirálynők szeretnének lenni. Mikor megemlítette, hogy tudomása szerint, még Sztálinvárosban, egy versenyen második helyezett lett és megemlítette: „hogy-hogy nem, a tanácselnök lánya lett az első”, – a művésznő egy jót nevetett, de változatlan kedvességgel és sok-sok humorral mesélt erről is.

   „Hát, nem tudom, hogyan történhetett ilyesmi, sem előtte, sem azóta nem történt ilyen kivételezés. Az úgy történt, hogy a nagynéném mindenáron el akart vinni egy szépségversenyre. Az anyukám ugyan lebeszélte róla, de ő titokban benevezett. Érdekes, hogy amikor megtörtént az eredményhirdetés, az anyukámnak nem az volt a baja, hogy miért nevezett be a nagynéném, hanem az, hogy miért csak második lett az ő kislánya? Úgy hiszem, hogy a sok-sok szép kislány közül mindegy is, ki volt az első vagy a második? Arra viszont emlékszem, hogy megvan a fotó is, és kaptam egy cuki macit; nagyon szerettem, és sokáig megvolt.”

   „Miért féltett a bátyád, Robi, a színészi pályától?” – szólt Évike kérdése, utalva a művésznő egy, még a beszélgetés elején elhangzott mondatára. „Hát, mert biztosan azt hitte, hogy ilyen kicsi, ezért bántják, …fogalmam sincs! Minden pályának megvan a saját veszélye, nem igaz?” – kérdezett vissza, de azért folytatta. „Lehet, hogy ő már színészként látta, tapasztalta a nehézségeket, s azt gondolta, hogy bennem nincs meg az erő, hogy ezeket le tudjam győzni. Mert közben nagyon szeretett, és most is nagyon szeret, s nyilvánvalóan félt.”

   Évike arra is kíváncsi volt, hogy ez a féltés, aggódás vajon hátráltatta-e a művésznőt? A válasz rövid és határozott volt: „Úgy tűnik, hogy nem!”

A pálya rejtelmei

   Évike ismét visszautalt a gyermekszínházi évekre. Elmondta, a társulattal részt vett az országjárásokon, sok-sok szép előadással. Erről az időszakról kérdezte a művésznőt. Milyen tapasztalatokat szerzett, mit tanult ezen időszak alatt?

   A válasz egy rövid magyarázattal indult. Koltai Judit habozás nélkül mondta, hogy a gyerekszínházi évek után azt gondolta, kialakult egy nézet, hogy ő ilyen alkat, gyerek, és hogy „másra nem jó”. Megjegyezte, ugyanakkor a Budapesti Gyermekszínházban volt egy színészképző stúdió, és ennek a vezetője, Nyilasi Judit csak meglátott benne valamit, mert az általa rendezett, A bátyám és a klarinét című darabban már egy 12 és fél éves fiút játszott, s tekintve az előző szerepét is, ezek okán abba a stúdióba már nem kellett felvételeznie. Nagyon sokat tanult a szakmáról Nyilasi Judittól, de amikor 1978-ban végzett, és adódott egy lehetőség, hogy Kaposvárra szerződjön, e mellett döntött.

   „Azért döntöttem így, mert azt gondoltam, ez nem feltétlenül alkatfüggő színház, és az egy nagy kihívás, hogy egy másfajta színházban másféle dolgokat csinálhatok. Persze, ez nem jelenti azt, hogy nem imádok gyerekszerepeket játszani, hiszen a minap is manószerepbe bújtam az Árgyélus királyfi című darabban. Szóval, nagyon fontos nekem a gyerekszerep, de azt gondolom, a színészet ettől azért összetettebb.” – idézte ezt az időszakot.

   Elmondta, hogy később a pályája a Népszínházban folytatódott, mely társulattal nagyon sokat utazott. Olyan kistelepülésekre is eljutott, ahol nem volt színház.

   Érdekelni kezdte a mozgásszínház is, megtanult bábozni, megtanulta a világítástechnikát kezelni. A bábozással kapcsolatban azt is elmondta, hogy amikor a színpadon vannak, akkor ők nem bábok, hanem egymás közti viszonyokat fejeznek ki, s hogy egy kompozíció részei; és ez egy nagyon izgalmas dolog. Azt is elmondta a művésznő, hogy Nyilasi Judit mellett Maldok István képzőművész volt, akitől nagyon sokat tanult, s aki e minőségében működtette a Hold Színháza névre hallgató színházát, s arra, hogy ennek ő is része volt, nagyon büszke a mai napig.

   Koltai Judit önálló estjei kapcsán Évike azt tudakolta, hogy ez a műfaj vajon segítette-e eloszlatni a művésznő alkata miatti beskatulyázást? Koltai Judit azt felelte, hogy először valóban egy bizonyítási kényszer volt, hogy kilépjen egy sablonból, de később, az egyébként nem oly sok önálló estek egy másfajta értelmezést nyertek. Kedves figyelmességgel említette meg, hogy a zongorakísérő okán nemrég kiírta a plakátra, hogy „majdnem önálló est.”

   Ezen a ponton Koltai Judit ennek a produkciónak a címadó versével kedveskedett a mindvégig érdeklődő, s nyitott közönségének. Horgas Béla: Képzelni lehet című versét mondta el. Utána röviden elmondta, hogy ha a verset magunkhoz engedjük, megértjük, hogy az immár negyvenes éveiben járó „kislány” miért is adta ezt, majd később a Képzelni lehet 2.0 címet az önálló estjének.

   Hozzá tette, hogy a ’90-es évek végén rendeztek egy kupléversenyt, melyet magabiztosan nyert meg.

   Záró gondolatként Évike arra kérte a művésznőt, hogy mondjon mindent a Holdvilág Kamaraszínház létrejöttéről, működéséről.

A jelen

   Koltai Judit nagyon szerényen azzal kezdte, hogy a színház nem az ő dicsősége, mert ő valójában csak átvette a vezetést a már említett Maldok Istvántól. Utalt arra, hogy a történet visszanyúlik a kaposvári, a népszínházas időkre, majd később Kecskemétre, ahová Maldokkal mentek. Itt a színház Mozgásszínháza volt a fókuszban, de a feltételek csak egy időre voltak adottak, eljöttek onnan, s akkor alapították meg a Hold Színházát. Ez egy alapítványi színház volt, s ebből alakult meg a Holdvilág Kamaraszínház. A működéshez szükséges helyet, egy régi moziépületet, az egykori Világ mozit, egy pályázat útján nyerték el. A fővárostól kaptak támogatást, hogy átalakíthassák ténylegesen is színháznak. „A név pedig abból jött, hogy mi voltunk a Hold, ott volt a Világ, s mi más is lehettünk volna, mint Holdvilág.” – idézte a művésznő a történet elejét.

   A tényleges működéshez egyesületet alapítottak, ez lett a Holdvilág Kamaraszínház Kulturális Egyesület, hiszen így tudtak különféle támogatásokért pályázni. Történt ez 1995-ben. „Sajnos, sok nehézséggel kellett megküzdeni, István fel akarta adni, én meg azt mondtam, hogy ne tegye, mert mégis csak van egy színházunk. Erre azt mondta, hogy ha hozol társulatot, akkor folytasd.” – emlékezett Koltai művésznő az egyik legnehezebb időszakra. Így is lett, egy 1993-as „abszurd operett” rendezése a Pinceszínház társulattal nagy sikert hozott, s két évvel később ezt a társulatot hozta át a kamaraszínházba.

   Nem maradhatott el az összegző kérdés sem: „Mire vagy a legbüszkébb eddigi pályádból?” – kérdezte Évike. „Hát rád!” csattant azonnal a válasz, majd a nagy vidámságban kicsit elgondolkodva, azért csak húzott egy mérleget a művésznő.

   „Igazság szerint nem is tudom. Minden, amit eddig csináltam, minden pillanatban kihívás volt, sőt, a mindennapi létezés volt a kihívás, s úgy érzem, ezekre jó válaszokat adtam, de azon sosem gondolkodtam, hogy ezért most büszkének kellene lennem. De, talán a legnagyobb örömöm, hogy a Holdvilág Kamaraszínház azért már 25 éve létezik és működik.”

   Természetesen, a kimerítő és nagyon részletes életmű beszámoló után Évike, és férje, Mészáros József hatalmas és gyönyörű virágcsokorral köszönte meg a beszélgetést. Őszintén szólva, sokat gondolkodtam azon, mi legyen Mészárosné Évike interjújának a címe? Adta magát, hogy a művésznő zárszójából, ti. legyen mindenki nyitott, s lelkében fiatal, idézzek, de – némi önkénnyel – mégis úgy véltem, az írás elején szereplő mondat fejezi ki legjobban a lényeget.

Az interjút lejegyezte, szerkesztette: Oszvald György

A cikkhez képgaléria tartozik – ITT

fotó: 10kerkult.hu/OGY