Lélektől lélekig
Márkus Ági író, a Kőbányai Írók, Költők Egyesülete tagjának első önálló bemutatkozását tartotta meg az egyesület az Újhegyi Közösségi Házban február 20-án. Az íróval Oszvald György újságíró, az egyesület alelnöke beszélgetett.
Márkus Ági író, a Kőbányai Írók, Költők Egyesülete tagjának első önálló bemutatkozását tartotta meg az egyesület az Újhegyi Közösségi Házban február 20-án. Az íróval Oszvald György újságíró, az egyesület alelnöke beszélgetett.
„Moleczné Márkus Ágnes vagyok. 1946-ban születtem, Budapesten. (Kőbányán -a szerk.) „Útkereső” vagyok. Reál végzettségem ellenére a zene, irodalom, néprajz, fotózás, gyerekkorom óta érdekel. Az Apor Vilmos Főiskolán pszichológiát, teológiát – benne a nagy világvallásokat, filozófiát hallgattam.
Jelenleg lelki gondozóként az elmúlás, a gyász feldolgozásával foglalkozom.
Írásaim különféle lapokban, antológiákban gimnazista korom óta megjelennek.”
Az egyesület 2017. évi antológiája a fenti, meglehetősen szűkszavú önéletrajzot közölte az inkább novellistának, mint regényírónak nevezhető alkotóról. Ezért Ági bemutatását – mintegy kiegészítendő az életrajzot – néhány kérdéssel indította Oszvald.
– Azt írja a rövid életrajzában, hogy „útkereső vagyok”, ráadásul még idéző jelek közé is teszi Miért? Mit jelent ez?
– Nem is tudom, miért tettem idézőjelbe. Talán ott kell kezdjem, hogy az apám nagyon szigorú ember volt. A világon mindennel foglalkozott, több dolgot autodidakta módon tanult meg; nagyon okos, nagyon művelt, nagyon olvasott férfiként ismerték. Meglehet, ő volt az utolsó polihisztor e világon. Nekem, mint a gyermekének, pedig éppen ezért egy kicsit mindent tudnom kellett. Kicsit latinul, kicsit fotózni, kicsit sakkozni, kicsit csillagászni. Mindenbe beavatott, mindent számon kért. Nem is tudom, hogy ezt valamiféle keresztemnek kell betudnom vagy szerencsémnek kell értékelnem. Talán így 72 éves koromra már elmondhatom, hogy a Jóistentől rengeteg tálentumot kaptam. És nem tudtam eldönteni, hogy amikor a zene – 20 évig zongoráztam – volt a numero 1, vagy, amikor fotóztam – s ez volt a kedvenc és megnyertem a pályázatot –, akkor ez vagy az lesz a hivatásom.
Apám megmutatta a világot, mindenbe belekóstoltam, kipróbáltam magam az irodalomban is, sikerrel, és ezért mondom, kerestem a helyemet, kerestem önmagamat, kerestem az utamat.
Itt arról esett szó, hogy eredetileg a bemutatkozó irodalmi délután címe Az útkereső lett volna, de Ági rendkívül érzékeny lelkületét talán jobban érzékeltette a Lélektől lélekig cím. Hiszen, amit ő lelkéből állít, mond, az eljut a másik lélekig, hat rá így vagy úgy.
– Maradjunk még egy kicsit az útkeresésnél: dolgozott vegyésztechnikusként, írja hogy pszichológiát, teológiát tanult. Valójában milyen végzettségekkel rendelkezik?
– Először itt is azt mondanám, hogy ha valaki megkérdezte volna, mi akarsz lenni, nem tudtam volna válaszolni rá. Nem tudom. Most sem tudom, egyszerre több minden foglalkoztat. Egyszer megpróbáltam ruhát varrni, sikerült, tudtam hordani. Mondtam, jaj, de jó, s kipipáltam. Azaz, ha varrónő akarnék lenni, azt tudnám csinálni.
A férjem eleinte mérges volt rám, merthogy miért nem egy dolgot választok ki, abban professzor lehetnék. De mindig azt kerestem, amit még nem tudok. Két szerelmem biztosan van: az irodalom az egyik, már fiatalon verseket írtam, de később áttértem a prózára. Édesapám is írt, az 1960-as, ’70-es években bekerült az irodalmi fősodorba is. Váczi Mihály volt a kedvence, s jó barátja. Én is Váczi rajongó lettem, s jártam apámmal író-olvasó találkozókra.
Váczi Mihály iránti rajongása késztette arra, hogy első verseinek egyikét megmutatta egy alkalommal a költőnek, s kérdezte, tetszik-e neki, lehet-e költő belőle? Persze, egy versből nemigen lehet messzemenő következtetéseket levonni, s így semleges, de buzdító választ kapott. Ezt a verset olvasta fel elsőként Ági, majd folytatta az életrajzát.
– A másik, amit tudni kell, hogy 40 éves koromban volt egy halálközeli élményem. Ez megváltoztatta az életemet, elkezdtem foglalkozni élet és halál dolgaival. Akkoriban nagyon új dolog volt a tanatológia. A haldoklással, a gyász feldolgozásával foglalkoztam. Az Apor Vilmos főiskolán katekéta szakra (lelkipásztori munkatárs) iratkoztam be, megszereztem az abszolutóriumot, de nem államvizsgáztam. Sajnos, a végén a 23 főből csak hárman maradtunk, a tanszék megszűnt. átirányítottak a Pázmányra, de az ottani rendszer miatt (A, B, C félévek) másfél évet kellett volna várnom, de hiába vártam volna, mert közben megszüntették a hittudományi tanszéket. Bár megírtam a diplomamunkámat, A halál metafizikája a címe, az időközben visszaállított tanszéken nem találtam konzulenst. Nem vagyok benne biztos, hogy egyszer nem adom a fejem rá, hogy megszerezzem a diplomámat. Majd jól a csodájára járnak, hogy nyolcvan éves koromban lettem diplomás!
Foglalkoztam a parapszichológiával is. Katolikus vagyok, ez sok mindent meghatároz ebben a témában.
Novellák sorjáztak, sőt egy mesére is futotta, ezt IDE kattintva olvashatják el az érdeklődők. Az Oszvalddal felváltva elmondott történetek közt volt egy, amire Ági azt mondta, „biztosan a sors rendelte így”. Történt ugyanis, hogy egyszer Erdélyből hazafel tartva a busz műszaki hibája miatt megálltak egy falucska határában. Az ott könyveket árusító leánnyal beszélgetett, s felfigyelt egy kötetre: Beke Sándor, az Erdélyi homály című líriai verseire. Mit tesz Isten, percek múlva megjelent maga költő, a kislányához jött valamiért, Ágival pedig összebarátkoztak. Majd évekkel később, amit korábban nem is vett észre, Beke Sándor verseit azonosította a Kláris Antológiában, abban a válogatásban, melybe később az ő írásai bekerültek. Talán nem volt véletlen a találkozás ott, Farkaslaka határában…
Az erdélyi történet – már a szerkesztés idején – annyira kedves lett Oszvaldnak, hogy felidézve egykori hegedű tudását, népzenei ismereteit – nagy meglepetésre – egy bonchidai és marosmenti zenékből szerkesztett rövid csokrot muzsikált el nagy hirtelen.
A túrákhoz egy másik kedves esemény is kapcsolódott, nevezetesen, szlovákul kellett volna csirke pecsenyét rendelni valajol, de némi nehézségbe ütközött a fordítás, így lett belőle „pipi pecsenyka”.
Ági történeteket olvasott fel az unokájáról, elhangzott a már említett betegségből való felgyógyulásának története is, sőt, az írói délután címadó novelláját is felolvasta.
És, ha már szó esett korábban arról, hogy betegsége előtt egy ígéretes karrier előtt állt, álljon itt néhány információ arról, ami ezt megalapozza.
1998-2017 között 12 írása jelent meg a Lélek tükre, a Kláris folyóirat antológiájában és a KÍKE antológiákban. Közülük a Gyógyulásom története című novellája a Patika Tükör pályázatai nyertese volt, természetes, hogy abban is közölték. A nagy utazást a Nyugdíjasok Országos Szövetsége a díjnyertes munkák antológiájában hozta le.
Irodalmi és tanatológiai előadásai voltak Győrben, Pécsett, Egerben, Budapesten, szerepelt az RTL Klub televízióban Kepes András műsorában, élő műsor résztvevője volt a Petőfi Rádióban Gundel Takács Gábor Fórum című másorában, ugyancsak élőben volt hallható a C Rádióban.
Az ATV csatornán Kovács Béla parapszichológussal beszélgetett életről, halálról. Az Irka körrel idős otthonokban járt irodalmi összeállítással.
A cikk fotóit Kanizsa József készítette
Álljon mellénk, támogassa a szerkesztőség munkáját, hogy fejlődni tudjunk, hogy színesebbek lehessenek cikkeink! A részletekért kattintson a képre!
