25 év – Titi-tá, tá-tá: mese és néptánc
A Kőbányai Pedagógiai Napok keretében március 8-a az iskolai és óvodai bemutató órák, foglalkozások napja volt. A 10kerkult.hu – nem tagadva némi elfogultságot a folklór iránt – a Harmat Általános Iskolába látogatott, s egy néptánc órát tekintett meg.
A bemutatóóra pontos címe a műsorfüzet szerint: Önkifejezés a mozgáson és a magyar néptáncon keresztül. S mielőtt bármely más, a programban néptánccal foglalkozó iskola rossz néven venné, hadd tegyünk hozzá az elfogultsághoz még egy tényezőt! A választást erősen motiválta az önkifejezés szerepeltetése az órán. Az biztos, a tánc remek eszköz erre a művészi alkalmazásra, ha felnőttekről van szó. De hogyan oldja meg ezt egy negyedik osztályos gyermek?
Az óra az életkorra jellemzően, játékkal, fogócskával kezdődött. Hogy ki legyen a fogó, népi kiszámolóval döntötték el. Következett a technikai bemelegítés az ugrós tánctípus alapmotívumaival, ahol már egy szakmai elem, nevezetesen a ritmustartás is szerepet kapott. A nyújtás sem maradt el, ezt egy elképzelt eseménnyel, a hóember elolvadásával oldották meg – ahogy szétfolyik a figura, úgy kellett a gyerekeknek is nyújtózkodni, izmaikat lazítani. (képünkön jobbra: Bereczky Réka)
A bemelegítés utáni percek igazi meglepetést tartogattak a termet körbeülő, kíváncsi pedagógusoknak. Bereczky Réka – jelen szerepében néptáncoktató – egy mesébe kezdett. Ugye, mindenki ismeri a király szomorú leánygyermekének a történetét, amelyben sok-sok délceg legény próbált mosolyt varázsolni a királylány arcára. (Hiába, a fele királyság és egy szépséges királylány keze nagy csábítóerő.) A mese szereplői az uralkodó, a szomorú királylány, tündérek, bölcsek, huszárok. A szereplők kiválasztása újfent játékkal történt, de itt már a tanulók a korábban megismert motívumokat táncolták zenére. A karakterek jellemző külső és belső tulajdonságainak összegyűjtése, majd elismétlése a későbbiekben kiemelt fontosságot kapott! Azért néhány példát hadd említsünk! Az uralkodó határozott, bátor, bölcs, palástja és koronája van. A bölcs szemüveges, szigorú, komoly, a tündérek mosolyognak, kedvesek, segítőkészek és szép ruhájuk van, míg a huszárok kardot hordanak az oldalukon és mentébe öltöznek, erősek, bátrak és lovagiasak. (Az külön tanulmányt érne, hogy milyen tapasztalatok, élmények alapján képesek a 10 év körüli gyerekek jellemző tulajdonságokkal felruházni egyedi figurákat! Itt annyit jegyeznénk meg, hogy ezen az órán a népdalok, népmesék szolgáltak forrásul.)
A gyerekek körbe álltak, s Réka azt kérte tőlük, mutassák meg az általuk leírt karaktereket először járással, majd zenét kért (a zene egy kivételtől eltekintve dunántúli ugrósokból és somogyi kanásztánc dallamokból volt szerkesztve), s a szerepeket el is kellett táncolni. Közben, a tartást, a kezek játékát figyelve kapták a megerősítéseket (dicséret) és/vagy figyelmeztetéseket: „ne feledd el, hogy te huszár vagy, táncolj is úgy!” Hadd ne mondjuk el a teljes mesét, de két elemet mindenképpen figyelemre méltónak tartottunk.
Az egyik, hogy a vidámságvarázslók táncainál, a tündérek és bölcsek kísérő mozgásainál rendre előjöttek az instrukciók: ne feledd, kinek a szerepében táncolsz, kedvesen, mosolyogva emelgesd a lábad, hiszen tündér vagy!
A szomorú királylánynak pedig – nagyon szép dudanótára – el kellett táncolnia a szomorúságot (képünkön)! Majd Réka azt kérdezte tőle, mit érezhet a királylány, hogy senki sem tudja felvidítani? – Haragot – mondta a kislány. Természetes volt, hogy ezt is el kellett táncolnia (itt visszajött az ugrós muzsika). Mindkét önkifejezést követelő(!) előadás parádésan sikerült.
Itt annyit megjegyeznénk, hogy a királylányt jókedvre derítendő eszközként új motívumokat is tanultak: ezek ritmusképletei voltak a |ti-ti tá| tá tá| és a |szinkópa| tá tá| elemek. A dunántúli ugrós táncoknak csak egy része a szólisztikus, amikor is eszközökkel (bot, seprű, stb.) táncolnak a fiúk, valójában csodaszép párostánc. Erre a tényezőre, ti., hogy nincs párja a királylánynak, jött rá Bolond Istók, aki nem is olyan buta, mint mutatja! A mese vége természetesen a lakodalom. Újabb fontos instrukciót kaptak a gyerekek a párban táncoláshoz: – Nézzetek egymás szemébe, attól lesz hiteles a viselkedésetek, attól látszik, hogy törődtök egymással, hogy figyeltek egymásra! – intette őket Réka!
S mire a „menyasszonytáncnak” vége lett, ki is csöngettek. Arra maradt idő, hogy a gyerekek az ajtóra helyezett elégedettség jelző táblára felragasszák az értékelő céduláikat. A felnőttek pedig elismerő tapssal köszönték meg az élmények sorát adó órát, majd a könyvtárba mentek, ahol néhány szóban értékelték is a látottakat. Volt, akinek Bereczky Réka kedvessége, mesemondása, egyáltalán a mese és a tánc összekapcsolása volt újdonság, másoknak egy nagyon summás véleménye alakult ki: táncolni öröm! Varga Ildikó, az iskola igazgatója büszkén magyarázta, az iskola elkötelezett a néphagyományok, köztük a néptánc mellett; mindenkinek van táncos ruhája, a gyerekekkel két néptáncoktató foglalkozik, az alsó tagozatban bontásban tanul mindenki néptáncot!
Bereczky Réka azt fűzte a hozzászólásokhoz, hogy ha a tánc tanítása az iskolán kívüli keretekben zajlik, akkor is ezt a módszert követi, lévén szó gyerekekről, ám „egyes elemek gyakorlása hosszabban lehetséges, hiszen ott nincs kicsöngetés 45 perc múlva.” Másfelől kiemelte, hogy alapvetően különbözve az európai társastáncoktól, a magyar néptánc fő eleme az individualizmus. Olyan ez, mint az ujjlenyomat: nincs két egyformán előadott tánc, még ha azonos motívumokból is állnak. Az egyes figurákat mindenki a temperamentumának, egyéniségének megfelelően rakja össze egy táncfüzérré. Ha úgy tetszik, ezzel önmagát fejezi ki!
A 10kekrult.hu – a kibicnek semmi sem drága alapon – a jelen írásban is kiemelt elemekre alapozva azt állapította meg, hogy a gyerekek képessége a mese-karakterekben megtestesülő viselkedésformák kifejezésére – jóllehet, itt kérésre történt – jól jön majd későbbiekben. 
Ha a művészeti nevelés lesz az erősebb motiváció az életükben, akkor festészetben, szobrászatban, táncban vagy éppen zenei előadóként lesznek képesek önmaguk megvalósítására, az ego megjelenítésére. És egy apró megjegyzést engedjenek meg a végére! Az önkifejezés nemcsak akkor jelenik meg, ha művészetről beszélünk. Találkozunk vele mindennapi életünk során, szinte minden pillanatban: hol nyíltan, egy tágra nyitott szem, egy mosolyra húzódó száj, vagy rejtve, a testbeszéd formájában. Az önkifejezést ugyanúgy meg kell tanulni, mint ahogy a megtanultunk a cipőfűzőre csomót kötni.
fotó: 10kerkult.hu/OGY
