Kalló kurzus kettős szerepben

Kalló Zsolt hegedűművész nem először tart tehetséggondozó kurzust a Kroó György Zeneiskolában. A január 31-ei és február 1-jei zenekari és egyéni foglalkozásokon mintegy kilencven növendék vett részt.

Az igazat megvallva, furcsa dolog a nézőtéren ülni, s azt figyelni, mire figyel a mesterkurzust vezető művész. Főleg akkor, ha az egyik nap zenekarokkal foglalkozik, másnap pedig növendékekkel. Nehéz feladat egy személyben karmesternek és tanárnak is lenni. Bár, ha csak vázlatosan is, de ismerjük tevékenységét, könnyebb megérteni a kettőséget.

    „Dr. Kalló Zsolt, Liszt Ferenc-díjas hegedűművész a győri Liszt Ferenc Zeneiskola növendékeként 6 éves korában kezdett hegedűt tanulni. 1985-ben felvételt nyert a budapesti Liszt Ferenc Zeneakadémiára, Perényi Eszter osztályába.

   1987-ben és 1988-ban II. díjat nyert a Zathureczky Ede hegedűversenyen. 1988-89-ben tanulmányait megszakítva a salzburgi Mozarteum hallgatója és tagja a Végh Sándor vezetése alatt álló Camerata Academicának, mellyel a világ számos rangos koncerttermében fellépett.

  1990-ben budapesti Zeneakadémián szerezte kitüntetéses hegedűművész diplomáját.

   A Sonora Hungarica kamarazenekar és a Dohnányi Ernő szimfonikus zenekar koncertmestere volt 1991-ig. 1992-től a Capella Savaria koncertmestere és 1999 óta művészeti vezetője, valamint a Szombathelyi Művészeti Szakközépiskola tanára. 1990 óta foglalkozik barokkhegedüléssel.

   2005-től a Győri Varga Tibor Zeneművészeti Főiskola tanára. 2010-ben DLA doktori fokozatot kapott.”  

   A teljesebb életrajzot bárki megtalálja az interneten, mi elsősorban azért idéztük, mert meggyőződésünk, hogy a fent említett kettősségre magyarázatot ad.

Csak természetesen!

   Január 31-én a délutáni programon vettünk részt, melynek első részében a kamarazenekarral foglalkozott. Elsőként Vivaldi: D-dúr fuvolaversenye (Il Gardellino – A tengelic) előadásmódját, a szólista, Farkas Sára fuvolaművész és a zenekar viszonyát elemezték.

   Alapvetőnek nevezte Kalló Zsolt, hogy a madár nem a kottába írt, az előadásmódra utaló jelek szerint dalol, trillázik. Mutatta, hol vannak azok a helyek, ahol kettesével lehet kötni a hangokat, hová kell tenni a hangsúlyokat, lágyabbá, természetesebbé téve ezzel a zenét.

   Figyelmeztetett arra is, hol és hogyan kell a zenekarnak segíteni a szólistát, hogy könnyed, ugyanakkor dinamikus legyen a zene. Szinte a teljes testével vezényelt: a mozdulatai a megkívánt dallammeneteket, a trillák finomságát, a következő rész előtti ismétlések lágyságát jelezték.

   Külön kiemelte, hogy például a trilla-szóló után a basszusszólamot a brácsa viszi, ez kap egy rövid időre főszerepet, s ehhez hogyan kell a többieknek viszonyulni.

   Megjegyezzük, láthatóan könnyű dolga volt Kalló Zsoltnak, hiszen egy nagyon jó szinten lévő művet éppen csak igazítgatni kellett. A zenekar felkészültsége alapot adott arra, hogy fél szavakból – jelen esetben fél csiripelésből, hiszen egy stiglicről van szó – is értsék egymást.

   Időközben megérkeztek a szimfonikus zenekar tagjai, Egy rövid idő kellett a berendezkedéshez, s bizony a próbaterem majdnem kicsinek bizonyult. Ennek ellenére egy nagyon biztató előadásban csendült fel Joseph Haydn: D-dúr „Óra” szimfóniája 1. tétele. Füzesséry Attila (képünk) vezényelt, Kalló Zsolt, kezében a partitúrával, pedig nagy figyelemmel hallgatta a muzsikát. Arra figyelt, hol lehet és kell is egy kicsit szabadabban kezelni a zeneszerző vagy a kiadó bejegyzéseit.

   A nagy zenekartól is azt kérte, ne legyen erőlködés, ne izguljanak, ne legyenek görcsösek, természetesen játsszanak, hol kell a staccatonak picivel lágyabbnak lenni, megtartva ugyanakkor annak dinamikai szerepét.

   Itt szólunk róla, bár a bemutatkozás másnap történt, hogy a kurzus kedves színfoltja volt a nagyon fiatal csellisták zenekarának bemutatkozása. Kalló Zsolt elégedetten hallgatta a kicsiket, majd a másodiknak bemutatott darabnál kezébe vette a kottát, s abból vezényelve kért néhány apróbb, elsősorban dinamikai változtatást.

   Észrevehetően nem arra figyelt, hogy hol talál hibákat, hanem az egyébként jól hangzó részek kiemelésével, azoknál egy – a növendékek tudása szerint megvalósítható – jobban hangzó megoldást javasolt. Nem azt mondta, hogy „én így játszanám”, hanem azt magyarázta, hogy az általa javasolt előadásmódot „a zene hangzása, dallammenete” kívánja meg.

Kiállás a színpadon

   Másnap délután több növendéket is meghallgattunk. Tudásuk az érett előadástól a már nem kezdő, de még kiforratlan előadói teljesítményig terjedt. 

   A személyre szabott instrukciókat nagyban befolyásolta a meghallgatásra kiválasztott mű szerzője is. Antalóczy Máté (tanára Gózon Kinga) esetében például Bartók: Román népi táncok című darabjánál nem is technikát, hanem érzelmeket („Merd beleélni magad a zenébe, ne szégyelld az érzelmeidet!”), viselkedést, indentitást („Bartók magyar zeneszerző, érezzem a kiállásodban, hogy magyar vagy, büszke vagy a magyarságodra!”) tanított, magyarázott el. Most is, teste teljes dinamikájával, ha kellett, dobbantással jelezte, mit is kíván pontosan. Csak a példa kedvéért említjük a szinkópa ritmusképlet hangsúlyozását: általában a középső, pontozott negyed a hangsúlyos, Kalló Zsolt viszont azt kérte, az első nyolcadon legyen a hangsúly: – Mert mi magyarok vagyunk, és a beszédünk is tőhangsúlyos – magyarázta.

   Az már csak „másodlagos” volt, hogy felhívta a figyelmet, egy rossz beidegződés hogyan képes olyan „belső ütemezést”, testmozgást kiváltani, ami kicsit szaggatottá teszi az előadást, s így elveszíti a zene a természetességét.

   Külön elemezte a műben szereplő üveghangok képzési és előadásmódját.

   – Ez egy mesterséges hangzás, együtt kell figyelni a dinamikára, a hangsúlyokra és az intonációra, miközben a tempó nem változhat. Mint a teve, amikor a sivatagban megy: akár szomjas, akár nem, megy, mint a gép, nem lassul, míg a hajtó meg nem állítja – illusztrálta egy vidám hasonlattal Kalló a ritmikai kérését.

   A Saint-Saens darabban is a természetességet kérte Mátétól egy gyors résznél. – Virtuóz kezed van, engedd, hogy a futamok adják magukat, hagyd, hogy természetesen jöjjenek!” – adta az instrukciót. S láss csodát, Máté uralta félelmét, hogy az ujjai összegabalyodnak, azaz elveszíti a bal- és a jobbkéz szinkronitását, és a gyors tempó ellenére is „egyszuszra”, hiba nélkül kijátszotta a rendkívül nehéz részt. Mindketten (sőt, Gózon tanárnővel együtt hárman) egy mosollyal nyugtázták a teljesítményt.

   Anatlóczy Máténak a zongorakíséretet Taraszova Krisztina zongoraművész biztosította.

Mosolyka a kottában

   Érdekes esete volt Varga Tündének (tanára: Füzesséryné Dudás Eszter).

   Lényegében hibátlanul, a kotta szerint játszotta el a kiválasztott Händl-szonátát, egy adott helyen mégis megállította őt Kalló tanár úr. Azonnal mondta is, nem Tünde hibázott, de azon a helyen, ahol dallammenet fontos szerepet betöltő hangja – egy feloldójeles é (az eredeti darab 2b előjegyzéses, így feloldás nélkül esz hangot kellene játszani -a szerk.) – szinte nevetve énekel(!), az előadásban is érzékeltetni kell.

   Ceruzát kért, s hogy Tünde ne feledje, be is jelölte a kérdéses helyre a „szmájlit”.

   Tünde mindkét darabjának előadásmódját, megfogalmazását kielégítőnek találta Kalló Zsolt. Az apróbb technikai hibákra (pl.: hangszertartás, vonófogás, a kisujj szerepe a vonózásban), melyek éppen a szép előadásmódot befolyásolják, viszont felhívta a figyelmet, s jelezte, ezek gyakorlással, nagyobb figyelemmel javíthatók, elhagyhatók.

   Tünde zongorakísérője a 2016. évi Cziffra György Országos Zongoraverseny győztese, Varga Gergő Zoltán volt.

Szólóban

  Zongorakíséret nélkül állt Kalló Zsolt elé a fiatal Barf Linda. Tanára, Ottmár Anna Magdolna, elmondta, nemrég kezdtek tanulni egy darabot, s éppen ezért inkább az volt a cél, hogy megelőzzék a hibákat.

   Linda meglepően határozottan állt ki, s lehet, hogy izgult, de azt nagyon profi módon palástolta. Rieding egy D-dúrban írt darabjának első tételét játszotta, mely már a kezdéskor hatalmas, óriási hangot kíván meg. A hangnem jellege adja, hogy szinte sikolt a hangszer, s teljesen betölti a teret. Nos, Linda ezt az érzelmi telítettséget nagyszerűen érzékeltette.

   Kalló Zsolt azzal kezdte a befejezés után, hogy nagyszerű volt az előadás! – Nagyon jó hangon hegedülsz, a látványból, ahogy kiállsz, ahogy játszol, nem tűnik ennyire bátornak – mondta, s már mutatta is mire gondol. Picit meggörnyedt, szándékosan tipegett egy picit, egyfajta „nyusziságot” imitálva. Aztán kihúzta magát, lépett két határozhott lépést, álla alá fogta hegedűt, s Lindára nézett: – Ehhez a hanghoz így kell színpadra állni – mondta mosolyogva.  

   Igazítani csak azokat a részeket kellett, ahol a dallammenet, az érzelmek áradása megkívánják a lágy hangzást, a dinamika és ritmus összehangolását.

   Kalló tanár úr megjegyezte, hogy a gyors résznél, meglepő módon, nem lassított Linda, hanem inkább egy árnyalattal fel is gyorsult. Többször eljátszatta Lindával a kritikus részt, vonójával a kottatartón ütve a ritmust. Már a második ismétlésnél látszott, Linda képes betartani az utasítást, tud az egyenletes tempóra figyelni.

    Befejezésként azt kérte Lindától, hogy ne a „túl akarok lenni ezen a darabon” érzés uralkodjon rajta az előadás alatt, inkább a „nagyon élvezem ezt a csodás darabot, s ezt másnak is át akarom adni” érzést fejezze ki a játéka!

Cikkünkhöz képgalériák tartoznak: a zenekari próbák fotó – ITT , az egyéni foglalkozásokon készült képek  – ITT tekinthetők meg.

fotó: 10kerkult.hu/OGY

Álljon mellénk, támogassa a szerkesztőség munkáját, hogy fejlődni tudjunk, hogy színesebbek lehessenek cikkeink! A részletekért kattintson a képre!