A klarinétozás titkairól

Kovács Béla Kossuth-díjas klarinétművész tartott szakmai kurzust a Kroó György Zeneiskolában március 28-án. A résztvevők bemutatták azokat a műveket, melyekkel versenyre készülnek vagy a közeljövő előadásain kívánják bemutatni.

Nem minden izgalom nélkül készült jó néhány klarinétos Kovács Béla klarinétművész kurzusára. Egészen pontosan Kovalik Erika, Héja László és Soós Eliza összesen hét növendéke volt kíváncsi arra, mit és hogyan lehetne attól is jobban előadni, mint ahogy arra éppen most képesek. Voltak közöttük tanulmányaik vége felé járó, országos versenyen szép eredményeket elérők és a klarinéttal még csak néhány hónapja barátkozók is.

    No, és az izgalom természetesen annak is szólt, hogy Kovács Béla nevét a szakmában nagyon magasan jegyzik, és hát éppen ő előtte zenélni… Pedig egyáltalán nem volt okuk rá. Kovács tanár úr egy rövid bemutatkozás után – a darab kottájával a kezében – figyelmesen meghallgatta a növendéket, majd azonnal jelezte, hol, milyen problémát tapasztalt. A kisebbeknél rákérdezett arra, hogy egy adott hangot tudna-e egy másik lefogással megszólaltani; ez attól függ, hogy a gyerkőc ujja eléri-e már a másik billentyűt. Ennek akkor van ugyanis jelentősége, ha egy technikásabb helyen a jelenlegi ujjrend megnehezíti a megszólaltatást.

   Másoknál azt kérte, hogy a szebb hangzás és a pontosabb intonáció érdekében próbáljon o-betű alakot formázni a szájával, és így fújja meg a hangszert. Majdnem mindenkinél azt kérte, hogy figyeljenek a tempóra, túl gyorsan játszanak, nem tartják ki a szüneteket vagy a tényleges – negyed vagy nyolcad – hangértékeket és ügyeljenek a belépések pontosságára. Azt is javasolta, hogy sokat játsszanak zongora kísértettel (már amennyire arra lehetőség van), mert nagyon fontos kettejük összhangja, és ezt csak sok gyakorlással lehet elérni.

   A kurzus végén Héja László és Soós Eliza tanárnő is bemutatott egy-egy darabot; a hangulatból ítélve mindenki örömére (és ők is izgultak). Mi mással is zárulhatott volna a kurzus, mint kotta dedikálással, közös tablófotóval és kötetlen beszélgetéssel. Ezt a lehetőséget használta ki szerkesztőségünk, s egy rövid exkluzív interjút kért a tanár úrtól.

   – Voltam már más művész kurzusain is és minden alkalommal elcsodálkoztam, milyen végtelen türelemmel hallgatják végig a növendékek műsorát, majd javítanak ki hibákat, javasolnak a hallottól jobb megoldást. Azt tudom tőlük, hogy izgulnak, hogy nagyon készülnek, sokat gyakorolnak és a produkció után várják a kritikát. Azt viszont nem tudom, hogyan készül fel a tanár, a kurzust tartó művész, hiszen ő ismeretlenekkel találkozik. Van-e önnek valami titka?

   – Titok nincs, és igaz, hogy nem tudtam, mire számítsak, de az nagy segítség volt, hogy megkaptam előre a kottákat, ki mit fog játszani. Az is segített, hogy tudtam, ki hányadikos. Vettem már részt ilyen eseményen, s most is arra hagyatkoztam, hogy akkor tudok majd bármiről is véleményt mondani, ha meghallom őket játszani. Aztán majd kialakul egy beszélgetés. A darabokból sokat ismertem, s ez alapján a kritikus helyekkel, ahol a legtöbben hibáznak, is tisztában voltam; csak néhányat művet nem ismertem. Másfelől pedig nagyon kell alkalmazkodni ahhoz, hol tartanak a gyerekek. Olyat nem szabad számon kérni, amit még nem tanultak, amit még nem tudhatnak. Mindig megkérdezem a tanárokat, és így volt ez most is, hogy esetleg, amit javasolnék, nem korai-e még? Ellenkező esetben könnyen elmegy a gyerek a kedve a hangszertől.

   – Nekem újdonság volt, hogy a technikai megvalósításon túl az érzelmi dinamikára is figyelmeztette a nagyobbakat. Hangerő, tempók…

   – Igen, ez már haladó szint és örülök, hogy itt ilyen darabokkal is találkoztam. A zongorával való együttműködés fontossága elsősorban nekik szólt. Itt jegyezném meg, hogy sok klarinétversenyen részt vettem már, zsűriztem, véleményt mondtam, s minden elismerésem azoké a tanároké, akik vállalják ezt a többletmunkát. Amíg a normál esetben meg lehet tanítani jól játszani a gyereket, itt már többről van szó: figyelni kell a nád állapotára, arra, hogyan tartsa az előadó a kezét, milyen kontaktusa legyen a közönséggel. Ezek már többet jelentenek az egyszerű leckefelmondásnál. Nem csak nekem kell türelem, hogy meghallgassam a gyerekeket, hanem a zeneiskolai tanároknak is. s ezt nem lehet eléggé megköszönni nekik!

   Itt egy meglepetés következett a beszélgetésben, Azt tudakoltam, hogy Soós Eliza tanítványa volt-e, mert láthatóan nagy örömmel üdvözölták egymás. Kiderült, nem tanította ős, sőt, Héja Lászlót sem, ám mindkettőt vizsgáztatta, s nagyon jó véleménnyel van róluk. Megjegyeztem, hogy akkor a tanár úr haza jött ez alkalommal… – Hát. Majdnem így van, mondta, mert valójában félig kőbányainak is mondhatom magam – mosolygott vidáman. Kicsit bután nézhettem, így elmondta, hogy ide udvarolt anno, a felesége a Pongrác úti lány volt. – Óbudáról jártam ide, téli időben még a hideg meg a hó sem tántorított el, pedig előfordult, hogy gyalog kellett innen hazamennem éjszaka, mert már nem volt közlekedés. A feleségem most is itt van, egy kicsit körülnézett a környéken, míg én tanítottam.

   A kedves, személyes intermezzo után a tankönyveiről kérdeztem.

   – Széll Rita igazgató asszony úgy lépett be önnel a terembe, hogy büszkén és örömmel mutatta a zeneiskolának dedikált könyvét, a Klarinétozni tanulok köteteit. Mi volt a késztetése a tankönyv írásra?

   – Tulajdonképpen erre rábeszéltek, nekem eszem ágában sem volt tankönyvet írni, sohasem tanítottam gyerekeket. Nagy felelősség, még akkor is, ha sok-sok tapasztalat áll az ember mögött, hiszen, ha egyszer leírtam valamit, akkor azt kell tanulni. Kaposváron voltam sok éven át, s az ottani kollégáim kapacitáltak, hogy írjam le, hogyan lehet jól megtanulni klarinéton játszani. Többszöri nekifutásra aztán engedtem az unszolásnak, főleg úgy, hogy konkrétan azt mondták, írj egy iskolát és az legyen a címe, hogy én így tanultok meg kezdőket klarinétozni. Azóta kiderült, hogy sikerült valóban jó iskolát írni, sikerült az abban az időben már kissé elavult módszerek helyett újakat mutatni, olyan dolgokat, amiket a kezdők szívesen fogadtak, s a kollégák is szeretik a könyvet.

   – Érdekelne még, hogy pályafutása során tett-e kirándulást akár a népzene, a cigányzene vagy más műfajokba?

   – Őszintén megmondom, nem, bár a dzsessz muzsikával próbálkoztam. Ami pedig a folklórt, ott is a cigányzenét illeti, arra mi nem vagyunk képesek. Arra tényleg születni kell, azt a játékmódot a komolyzenén nevelkedett zenész nemigen tudja megtanulni.  

A kurzuson részt vett növendékek:

Kovalik Erika tanítványai: Kovács Árpád 7., Dalos Dorina 1. és Kocsis Ádám 6. osztályosok. Héja László növendéke a negyedikes Pintér Boldizsár volt. Soós Eliza tanítványai közül pedig Merena Dénes 4., Süller Zita 3. és Lampert Gábor 7. osztályos növendékek mérették meg magukat.

Cikkünkhöz képgaléria tartozik – ITT

Fotó: 10kerkult.hu/OGY

Kovács Béla (Tatabánya, 1937. május 1. – ) Kossuth-díjas klarinétművész, zenepedagógus.

Tatabányán kezdte zenei tanulmányait a helyi zeneiskolában: zongorát, majd klarinétot tanult. 1951-ben került a budapesti Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, Balassa György osztályába; 1956-ban diplomázott. Végzése után a Magyar Állami Operaház zenekarában és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarában volt szólóklarinétos, mindkét helyen 1981-ig. Közben – 1962-től 1972-ig – a Magyar Fúvósötös tagja volt, 1967-től pedig a Budapesti Kamaraegyüttes tagja. Szólistaként és kamara-, illetve zenekari muzsikusként Magyarországon és külföldön is sok helyen fellépett, számos kortárs magyar szerző darabját mutatta be. Az eltelt időben számos rádió- és hanglemezfelvétele készült.

Oktató munkáját 1975-ben kezdte, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola klarinét professzora, majd 2008-tól professor emeritusa lett. 1989-től a grazi Universität für Musik klarinétprofesszora, illetve professor emeritusa, 2004-ben pedig az udinei Conservatorio di Musica vendégprofesszora volt. Oktató munkájához kapcsolódik szakirodalmi munkássága: több klarinét tankönyvet jelentetett meg itthon (például Mindennapos skálagyakorlatok klarinétra, 1979; Klarinétozni tanulok – I., 1983; Klarinétozni tanulok – II., 1986), de külföldön is megjelentek kottakiadványai.