Ha Csoma Sándor mesélhetne…
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás tengeren is túl, ott, ahol a kurta farkú malac túr, hát ott lakott Nagy ország hatalmas királya, és három, szépségéről heted hét országban híres leánya. Kezdődhetnek így is mesék. Ám a VI. Országos Mesefesztiválon egészen mással találkoztunk.
Már a plakátok is gondolkodóba ejtették az embereket: Göttingentől a Himalájáig – Csoma Sándor nyomában. Azt írták, hogy „Programjaink olyan eredetmesék köré fonódnak, amelyek Csoma Sándor életének valamely állomásához köthetők. Játékos formában, a mesék nyelvén keresztül a Csoma által bejárt világok keletkezésének titkát kutatjuk zenével, tánccal, szavakkal, vizuális eszközökkel, a gondolatok erejével.”
Higgye el a kedves olvasó, szerkesztőségünk igyekezett az első pillanattól kezdve az eredményhirdetésig végigkövetni ezt a hatalmas ívet, nem is kevés kíváncsisággal! A bő fél napos program sok meglepetést tartogatott. A Rottenbiller park árnyat adó fái alatt állították fel a szervezők azokat az állomásokat, ahol Kőrösi Csoma Sándor megfordult, rövidebb hosszabb ideig tartózkodott. Vetettünk egy pillantást a göttingeni Középföld világára, néhány percig belefeledkeztünk a tai csí gyakorlatok nyugalmába, majd valamivel több időt töltöttünk el az ujgurok „birodalmában.” A különleges hangszerek, a földre helyezett ülőpárnák valóban a rejtélyes-misztikus kelet világát idézték. A temérdek hangszer, a különleges hangzások szinte megbabonázták a kicsiket (képünk). A bőséges hangszerkínálat több darabját is kézbe vehették, kipróbálhatták, s közben kérdeztek és kérdeztek…
Kicsit odébb indiai ruhába öltözött mesemondó mellé telepedtünk, átmeneti magányát enyhítendő. Arra kerestük a választ, vajon a felnőttek olvasnak-e mesét a mai világban? No, nem arra gondoltunk, hogy a gyerekeiknek, inkább azt a féle olvasást firtattuk, amikor egy csendes délután leemelünk a polcról egy kötetet, s leülünk a kényelmes fotelba olvasni. Vajon hányszor veszünk kézbe meséskönyvet, s hányszor valamilyen bestseller kötetet vagy netán verseket? Őszintén szólva, mi felnőttek, erre nem találtunk kielégítő választ. Indiai hercegnőknek öltözött, az idén elballagott, volt Janikovszkys diákokat (képünk) kérdeztünk ugyanerről. Kiderült, ők már elsősorban nem mesét olvasnak…
– Az öcsémnek néha-néha felolvasok egy mesét – így az egyik. A másik azonnal tromfolt, kicsit kétértelműen szólt:
– Mi már nem hiszünk a mesékben!
De az is elhangzott, hogy nemcsak mesét, de mást se igen van idejük olvasni (még jó, hogy vannak kötelező olvasmányok). Azért, becsületükre legyen mondva, Andersen, Grimm, Csukás István, Janikovszky Éva neve, no meg a Kisherceg története azért előjöttek, minden különösebb kérdezősködés nélkül.
Hogy teljes legyen a kép, a könyvbemutató két vendégét, G. Szász Ilona dramaturg, meseírót (jobb oldali képen balra) és újonnan megjelent kötetét, a Cókmók, a morgolódó szekrénymanó 
mesekönyvet illusztráló Gyöngyösi Adriennt (jobb oldali kép, jobbra) is megkérdeztük: vajon a felnőttek olvasnak-e manapság mesét?
– Hát, jótól kérdezi, mi éppen azok körébe tartozunk, akik sok mesét olvasnak! – mondta Szász Ilona, akit a kőbányai irodalomszeretők már ismerhetnek, hiszen nem is olyan rég volt az Artotékában a Mindent varró tű kötetét színesítő grafikák bemutatása. – Ezen túl pedig, egyik tagja voltam a mesepályázatra beérkezett alkotások zsűrijének. Adrienn megtoldotta:
– Annyi olvasnivaló van a világban… Mi felnőttünk a meséken, de annyi téma és érdekesség van ezeken kívül is, amiket jó lenne megismerni, hogy egy élet nem lenne elég hozzá.
Közben megérkezett Joós Tamás, a Kőrösi Csoma Sándor Kulturális Központ igazgatója, s elkezdődött egy izgalmas beszélgetés Cókmók manóról.
„Hallottátok már az éjszaka csöndjében az apró neszeket, a bútorok reccsenését, az óramutató percegését, az ablakredőny sustorgását? És a halk léptek surranását a sarokban? Némi csoszogást? Csendes köhintést? Valami furcsa dünnyögést a szekrény mélyéből? Akkor bizony meglehet, hogy valahol ott járkált az örökké nyughatatlan, éjszaka kóborló szekrénymanó. Tudtátok, hogy jó, ha van a háznál egy ilyen kis lény? Például rendet tarthat a ruhák között, vagy segíthet elűzni a mindent felfaló molylepkéket. 
Feltéve, ha hajlandó megkeresni a Titkos Kertet, hogy elhozza onnan a varázserejű ólevendulát, hiszen csak ezzel mentheti meg az ódon szekrény lakóit. Cókmók, a magának való morgolódó vándormanó nekivág a kalandos útnak. Kitartás, bátorság és jószívűség kell ahhoz, hogy célhoz érjen. A meséből megtudhatjátok, lesz-e valaha is Cókmókból jószívű molyirtó szekrénymanó.” – írja a kötet ajánlójában a szerző, s lényegében ezeket mondta el Joós kérdéseire is.
Persze, egy pódiumbeszélgetés nem maradhat felolvasás nélkül, s így történt ez most is. Szász Ilona részletet olvasott fel az egyik meséből.
Megint csak futólag említjük azt a temérdek csodát, amit rajzokban, tarisznya és mandala készítésben (istenségek képi ábrázolásai – a szerk.), arcfestésben, bibliamásolásban tettek valósággá a gyerekek, sokszor a szüleikkel együtt, közösen dolgozva.
Futólag, mert bent, a Kő-Caféban valóságmese fogadta a látogatókat. A kellő hangulatot az illatos füstölő, a meseillusztrációs pályázatra érkezett rajzokból rendezett kiállítás, a homlokgyöngyökkel indiai hercegnőkké vált lányok alapozták meg. 
A valóságmese arról szólt, hogyan vágott bele néhány fiatal Csoma magyarokat kutató útjának bejárásához ma, a XXI. században, vállalva nélkülözést és a modern világ számtalan, kényelembiztosító eszközét. Eljutottak Tibetbe, Zangla falu sziklákra épült palotájába, ahol Csoma is lakott. Tanúi lehettünk, hogyan alakult ki az ötlet, hogy felújítsák a romos szobát, hogy megalapítsák a Csoma szobája Alapítványt, s hogy még cifrább legyen a mese, hogyan kezdtek építeni sok-sok önkéntessel télen is használható iskolát a tibeti gyerekeknek. Sőt, a mesét alapul véve, ahol ugye, a rossz bűnhődik, a jó pedig elnyeri méltó jutalmát, mindez a valóságban is megtörténjen. Rosszak most nincsennek, a jó pedig egy nagyszabású rajzfilm ötlete, amelynek ki más is lehetne a főhőse, mint Csoma Sándor, a tudós utazó, aki egyszerű székely fiúból lett királyoknál is hatalmasabb a nyelvismerete, kitartása és ereje révén.
A kávézó udvarán pedig mi és ki más is lehetett volna, mint egy igazi tibeti szerzetes, Karma Dordzse (képünk), aki készséggel mutatta meg, hogyan kell rajzolni a tibeti ABC-t, s ha kérte valaki, annak a nevét is leírta ezekkel a betűkkel. Az egyik asztalnál pedig Jankovich Tibor mesélt Csoma életéről, mutatta be a temérdek könyvet, amik róla szóltak, köztük a Csoma Sándor életművét, a Tibeti – Angol szótár reprint kiadását és még jó néhány ritka eszközt. Külön 
felhívta a figyelmet arra, hogy bent a fotózás Csoma „szobájában” egy olyan kép, hivatalos nevén thangka előtt történik, amit ő maga hozott Dharamsala városából; Jankovich (bal oldlai képünk) is egyike azoknak, akik végigjárták Csoma Sándor útját!
Hogy szavaimat egymásba öltögetvén el ne feledjem, azért volt ennek a napnak egy csúcspontja is. A mesefesztivál díjazottjainak, nyerteseinek az okleveleket, ajándékokat a fesztivál zárása előtt osztotta ki Joós Tamás igazgató és Szász Ilona. Buzás Kálmán sorra szólította a különdíjasokat, majd a dobogósokat, s hirdetett győzteseket először a meseíró, majd a meseillusztráló pályázat versenyében.
A 10kerkult.hu egy csodaszép kislánnyal, az illusztrációs verseny gyerek győztesével, Szabó Viktóriával beszélgetett az eredményhirdetés után. Leültünk a KÖSZI lépcsőjére, s miközben Viki az oklevelét szorongatta, elmesélte, hogy Hatvanból érkeztek, s nagyon tetszik neki az a fesztivál.
– Hányadikos vagy? – érdeklődtünk.
– Most kezdtem a második osztályt a Szent István Általános Iskolában, Hatvanban.
– Mióta rajzolsz? – volt a másik kérdés.
– Amióta iskolába járok, mert az ovis rajzok annyira nem voltak jók. Akkor még nem is pályáztam.
– Nyertél már máskor is díjat?
– Igen, tavaly, de az olyan volt, hogy csak rajzokat küldtem be, és országos első díjat nyertem. De olyanon, mint ez, ahol meséhez kellett rajzot csinálni, még nem voltam. Ez az első első.
Nagyot néztem; hogyan kell ezt érteni? Viki megmagyarázta, hogy ebben az évben az első versenye és első díjat is nyert. Logikus. Vikit anyukája hívta, mentek fesztiválnézőbe, így az utolsó kérdésünk az volt: lerajzolja-e az élményeit a mesefesztiválról?
– Még nem tudom, lehet... – bájosan integetett, kézen fogta anyukáját, s elsiettek…
„Kedves Barátaim, Kedves Meseírók és Illusztrálók! Végére értünk a fesztiválnak, kiosztottuk a díjakat, ajándékokat. Akik most nem kaptak semmit, valójában azok is nyertesek, higgyétek el nekem! Az ő ajándékuk – a díjazottakkal együtt – az, hogy írtatok egy mesét, és ez az örökkévalóságnak szól. Ott lesztek benne ugyanis a mesekönyvben, Az én mesém 5. című mesefesztivál-kötetben.
Búcsúzóul pedig csak azt kívánhatom, mindenki érezze jól magát továbbra is, és járjátok végig Csoma útját, Erdélytől Göttingenen, s a Himaláján át Indiába, Tibetbe! Állnak még élete állomásai, s mindenhol tanuljatok valamit, amit az ott lévő tanítóktól lehet!" -hangzott a fesztivál zárógondolata.
Cikkünkhöz képgaléria tartozik
megtekinthető ITT vagy a Facebook-oldalunkon
A díjazottak teljes listája: ITT
fotó: 10kerkult.hu/OGY
