AD-blacklist1

2012
szep.
27

Földiekkel játszó…

Írta: Oszvald György

saci leadHa a címet folytatnánk, az égi tünemény következne. Ez esetben viszont a folytatás földi tüneményre módosul. Gerzson Sarolta kartali kiállítását nehéz másként jellemezni, mint tünemény. És földi, a maga valóságos értelmében. És játszik, mert egyik ámulatból a másikba ejti a szemlélőket…

 

 

   Gerzson Sarolta meghívója élete első fotókiállítására szólt a Kartalon felépített Ladócsy Műterem-Galériába, szeptember 22-ére. Pontosan elmondta, hogy a település végén, a templomnál parkoljunk le, majd a keskeny, a templomra merőleges úton menjünk 20-30 métert és ott lesz a Galéria. Úgy történt minden, ahogy Saci (barátai nevezik így, e közvetlen becézéssel) jelezte. Az utcácska egyik oldalán dohánycserjék soroltak, a másikon igényes, szép megjelenésű házak, s a második után elénk tárult egy pompás, nagy műgonddal tervezett előkert. A műterem-galéria kertje. Mögötte a ház. A galéria, mely egyben műterem is.

 

    Ladócsy László festőművész, merthogy az ő „birtokán” jártunk, büszke a műre, s örömmel újságolja, mily furcsa is az élet, merthogy a régmúltban ezen a keskeny úton vitték a halottakat a templomi ravatalból a temetőbe, ami itt volt nem messze, a rövidke utca végében, s mily csodás, hogy ma a helyén bölcsőde és játszótér van. Az élet, mi több, az új élet maga!

   saci 007

 

  Az udvaron a kora délutáni kellemes napsütésben Saci fogadta a vendégeket. Ők pedig jöttek, jöttek, szinte helyet sem hagyva a megnyitónak. Persze, ez csak afféle buta hasonlat, mert a megnyitót az épület eresze alatt tartották, volt hely bőven, de a barátok, munkatársak, családtagok, közeli és távolabbi ismerősök azért megtöltötték a teret; amikor megnyílt a kiállító terem ajtaja, nem is fért be egyszerre mindenki!

   saci 038Kihasználva Saci „hivatalos” elfoglaltságát, kis időre belopódzkodtam a fotók közé. Megálltam az ajtóban, körülnéztem, s az első gondolatom az igényesség volt. Igényesség a látvány iránt, igényesség a megjelenés iránt, a képek rendje iránt, a néhol eltérő méretek szükségszerűen harmóniába rendezése. Igényesség a kiállítást kísérő katalógussal szemben! Ezek az egyik ablakmélyedésben várták, hogy az érdeklődők elvihessék, egyfajta emlékidézőként. Farkasszemet néztem egy velem szemben a fényből kifelé bámuló, törött lencséjű szemüveggel, majd a macskakőre pillantottam, s fura módon az jutott hirtelen eszembe, biztosan leesett a szemüveg, s ott tört el. Persze, ez csak játék a gondolattal, de megtörténhetett volna akár ez is. Még mindig ugyanott álltam, lenyűgözött a fehér falakon függő, sötétszürke háttérben „életre kelő” képek vibrálása.

 

   Aztán balra fordultam, kettőt léptem: templombelső, temetői fejfák fogadtak az ajtó és ablak közti falfelületen. Néztem a címeket, s az első pillanatok csodálata már egy másik érzelmi állapotba billentett! Versidézetek, egy-egy strófa kiragadott sorai voltak a kartonlapra írva Adytól, Frederico Garcia Lorcától. Ez utóbbi mindent elmondott a temetői részletről: „A sírkő: homlok. Rajta az álmok nyöszörögnek.” Én pedig beleszerettem a kiállításba ebben a pillanatban. És még egy gondolat rögzült bennem: igényesség a téma iránt!

 

   Mozdultam, s szép lassan, hagyva, hogy a látvány bűvkörébe vonjon, mentem egy kört a teremben. Feltűnt, hogy a két hangsúlyos falon a víz és a föld uralták a felületet. Kerestem a másik két őselemet, a tüzet és a levegőt, de csak áttételekkel találtam rájuk – arra jutottam, nem ez volt a kiállítás rendező elve. Később beszéltem erről Sacival, nemsokára önök is olvashatják, milyen lélekjáték eredménye, hogy a főfal mégsem a víz és a föld fala, hanem a hosszanti, összekötő hátsó felület.

 

A vízfal

   Hullámok, tükröződések, felületek, színek játéka. Lebegünk, még akkor is, ha csak nézzük a képeket. Hunyjuk le szemeinket, képzeljük el, hogy ülünk a tengerparton egy sziklán, mint azt tette Gerzson Sarolta kamerával a kezében, s nézzük a tenger fodrozódását, a habok tobzódását. Valami hasonlót érezhetünk, mint a címül választott Dsida Jenő idézet (Saci azt mondta, miközben fotózott és a tengert nézte, csak úgy beugrott a végtelenségben lebegés képzete és ezzel együtt Dsida szavai): „Mi már nem is vagyunk a térben”

 

saci 000

 

A földfal

   Néztem az egyszál fa meghatározó jelenlétét a bal alsó sarokban, az évszakok változásával átalakuló földet, fellegeket. Színt, hangulatot, érzéseket váltottak a képek, s nekem nem a magányos (magányos?) fa láttán nem a Magányos cédrus jutott az eszembe, sokkal inkább Vivaldi Négy évszakja. Meg az, hogy a csudába tudta ezt a látványt Saci megörökíteni? Később elmondta, vidéki házuk verandáján van egy pont, ahonnan nagyon szép kilátás nyílik a kertre. Édesapja ücsörgött itt, ő pedig kislányként az ölébe kucorodott, s együtt hallgatták a csendet. Felnőttként, amikor a régi házba látogatnak, első dolga, hogy ugyanoda leül, s élvezi a szépséget. „Otthon vagyok, testben és lélekben, kell ez a harmónia, ez mély-mély nyugalom” – magyarázza. Persze, közben kezében a kamera, s fotózza a fát, a földet, télen, nyáron, tavasszal s ősszel, esőben, fényes napsütésben, szomorító szürkeségben. S egyszercsak képpé lényegül a természet… 

   saci 278

balról: Szegedi Csaba, Gerzson Sarolta, Ladócsy László

 

   Joggal kérdezhetik, ha ennyire hangsúlyos gondolatok uralják a terem két végét, mi teszi mégis az egymást – látszólag – összefüggések nélkül követő képekkel főfallá a hosszanti oldalt? Ezt a rejtélyt is Saci oldja fel. „Hát az út, ami a natúr természetből a végtelenségben lebegésig elvezet” – mondja. „Az út, melyet a földtől a tenger határtalanságáig bejártam. A környezetből, a megfoghatóból,  a szép látványtól haladok egy befelé vezető úton; ennek szimbóluma a középen, hangsúlyos helyen lévő macskaköves kép, az Álom. Ebben minden benne van…”

   A másik kérdés, amit mind önök, mind én is felteszek, feltettem, az, hogy honnan, milyen családi háttérből merít, s építkezik Gerzson Sarolta? A választ a kiállítást megnyitó Szegedi Csaba festőművész adja meg. „Sarolta képei kimondottan festőiek, ha a festőit, mint képi látásmódot értelmezzük. Nem csoda, hiszen Sarolta a huszadik századi magyar festészet kiemelkedő festője, Gerzson Pál képei között nevelkedett.”

   Ím, itt a magyarázat mindazon ámulatokra, rácsodálkozásokra, melyeket a képek nézegetése közben éreztem.

 

   saci 364Kedves jelenet volt, hogy a megnyitó utáni tárlatnézegetés alkalmával Saci szívesen válaszolt a vendégek kérdéseire. Éltem a lehetőséggel, s én is kérdeztem. A címadás rendkívülisége érdekelt. – Kell, hogy cím legyen. De az nem jó, ha valami banális dolgot adunk egy kép címének. Amikor fényképezek, ott a téma, s szinte az exponálás pillanatában beugrik egy verssor, egy idézet, egy költői gondolat. S akkor az a cím. Az a néhány sor. És ez azért van, mert nekem a fotó nem célja egy tevékenységnek. Nem azért fotózok, hogy csináljak egy képet. A kép születik, nem én csinálom! A fotó, a fotózás egy eszköz, ahogy az egy dallam, egy vers, egy hangulat. Ezek szorosan összefüggenek egymással. Ha például azt mondom, víz, akkor ez egy szakrális közeg, amiben az ember nem úszik, a tengerben nem lehet úszni, abban benne kell lenni. Bele kell merülni, és akkor lebegsz, és akkor ott vagy a végtelenben. Nem tehetek róla, beugrik ez a sor, ami a hat képnek a címe Dsida által.  Azt szerettem volna elkerülni, hogy én ne mondjam meg a nézőnek a címmel, hogy ő mit gondoljon! De vigye tovább az élményt, s lehet, egy év múlva a képre már nem is emlékszik, de az élmény megmarad benne…

 

A kiállítás október 20-ig tekinthető meg a műteremgalériában (Kartal, Csokonai köz 3.)

 

fotó: 10kerkult.hu/OGY