Rétegek rezdülése – lelkek pendülése

Papp Tünde elektrográfiákból álló kiállítása nem a szokványos módon nyílt meg a Kő-Café falai között július 10-én. A művészt Balás Eszter mesterlogopédus mutatta be a közönségnek, ám utána unikális csemegével szolgáltak Buzás Kálmán és Tóth Ramóna, a házigazda kultúrközpont munkatársai.

Ez a kiállítás megnyitó valójában nem sorolható a szokásos értelmezés szerinti „megnyitó” fogalomkörébe! Állítom ezt azért, mert többféle műfajú, rendű és rangú esemény megnyitásán volt már szerencsém részt venni. Ezek egyik és kötelező eleme az alkotó/esemény bemutatása, méltatása. Egy-két kivételtől eltekintve valamilyen művészeti betét (többnyire zene, dal) is tartozék, melynek funkciója az esemény hangulati és – néha – tartalmi alátámasztása, de valójában ez nagyon sokszor csak másodlagos. Kell, mert így szokás.

Nos, a Kő-Café minapi, Papp Tünde kiállításának megnyitása semmilyen kategóriába nem sorolható, mint elébb jeleztem, sőt, inkább „kiáltottam fel” csodálkozásomat kifejezendő. Az érdeklődők szép csendben érkeztek a kévézóba, a falakon a nagyméretű képek egységeit apró keretekbe illesztett Weöres Sándor, Pilinszky János, Bertók László és Hamvas Béla idézetek tagolták. Halk zene szólt, mintegy megszólítva a lelket; én afféle pszichedelikus műfajra szavaztam. (A pszichedelikus zene azon formáját, melyet a világ1967-ben ismert meg, a következő tulajdonságok jellemzik: modális dallamok; ezoterikus szövegek, melyek gyakran álmokról, víziókról, hallucinációkról szólnak; a drogok hatását idéző effektek, például torzítás, visszhangok, visszafelé vagy késleltetve lejátszott hangok és a fáziseltolódás /phasing/  – a szerk.). Így áll elő az a furcsa helyzet, amikor ki kell mondanom, a közreműködők nem kiegészítő, színező elemek voltak, hanem Papp Tünde kiállításának egy rétege, melyet nem lehet elválasztani sem képtől, sem hangtól, sem zenétől, legfeljebb ezekkel fedésbe hozni, hogy megértsük, mi is történt a megnyitón!

S hogy miért is adhatott Buzás Kálmán meglepően furcsa címet a megnyitó beszédének? Íme, a válasz (vagy legalább is, egy lehetséges válasz): „Aki leszáll saját alap-rétegébe,/ ilyenkor maga mögött hagy minden életbeli érzést,/ minden gondolatot és lehetőséget,/ s ott van, ahol majd halála után,/ az időtlenben, változatlanban,/ ahol nincs többé ’én’ és ’nem én’,/ hanem mindennek mindennel azonossága,/ tagolatlan végtelenség.” – Weöres Sándor.

   És azonnal hozzá teszem, maga a beszéd is szokatlan volt: itt-ott torzítva, morgásszerű effektekkel és visszhang elemekkel tarkítva szólt, a bevezetőben említett aláfestő zene pedig ugyan szolidabb hangerővel, de végig a mondandót szolgálta. Nemkülönben – a stílusosan – gyermek versmondó visszhangosított megszólalása Weöres Sándor: Bújócska c. versében.

„Buzás Kálmán: Lelki organizmusok (szerkezet) Papp Tünde kiállítása elé

A világban vannak tárgyak, amikről meglévő érzékszerveinkkel veszünk tudomást. Szerintem ez nem könnyű. A képi világot is tanulni kell. Különös tekintettel a rendkívüli vizuális környezetszennyezésre. Vannak emberek, akiknek ez a képesség nem adatott meg − pedig fizikai érzékszervei jól működnek − szerencsére a természet balanszol.

A világ dolgai, tárgyai − amelyet objektívnek szoktunk mondani − olyan benyomást gyakorolnak ránk, amely szimpátiát vagy antipátiát, egyszóval érzéseket kelt bennünk amely nagyon is szubjektív.

Vannak olyan tudatos, vagy akár tudattalan emberek, – akik akarattal, vagy éppenséggel akaratlanul ezen furcsa érzés- vagy energia-áramlatok hatása alá kerülnek.”

A képeket nézegetve – egyszer, majd még egyszer, és újra meg újra (közben a zene meg-meglökött és egyik keretet a másikra húzni kényszerített, de ugye, ezt lehetetlen volt fizikailag, ám az elmém megtette) – rá kellett jönnöm, mennyire tudatos ez a szerkesztés: együtt kell szemlélnem, éreznem, befogadnom Weöres sorait, az egymásra rétegzett képeket, a zenét… És így tettem.

„Függetlenül nemtől, fajtól, talán a kor sem számít. Ezek az emberek az ihletett zenészek, képzőművészek, írók, feltalálók, újítók, tudósok. Nem hoznám kapcsolatba a kreativitással, tehetséggel és más pedagógiai gondolattal, mert nem könnyen magyarázható, mert számomra a jelenség misztikusabb, megfoghatatlanabb.

Nevezzük ezen az estén ezt a jelenséget röviden így: Papp Tünde.

Az elektrográfia a 1920-as 30-as évek újdonságaként jelent meg − természetesen magyar találmányként Selényi Pál nevéhez kötődik − a fénymásolási eljárás. Mégis a XXI. század lett az elektrográfia százada. Manapság média design, 3D, PS szavakkal illetjük.

Papp Tünde különleges hölgy. Képessége van arra, hogy dolgokat észrevegyen, azután kielemezze, majd megmutassa úgy, hogy tanítson vele. Ő tanító, aki képes átadni a gyerektől megtapasztalt tudást a felnőttek. Ő pszichopedagógus, és médiaszakértő. Lélek és technológia, gondolat és kalapács.

Papp Tünde (képünkön balra, mellette Balás Eszter) saját magát hozta a Kő-caféba. Szövetek, sejt közötti állományok, rostok elektro-mikroszkópikus képein magát megfogalmazva. Saját szubjektumát, projektállta a falra egymásra helyezve a vér, az izmok, a csontok, idegek, hámok rétegeit, ahogyan fölépül a fizikai test. A XX. század − egyszerűnek éppen nem mondható − technikájával a fentebb említett elektrográfiával. A layerek a valódi test megszokott látványa helyett, az úgynevezett asztráltestet rajzolták elénk, amely nem más: mint érzelem és vágy.

   Tünde önmagát vizsgálgatta mikor a képek megfogalmazódtak, amely a legfontosabb tevékenység ahhoz, hogy céljai, társadalmi feladatai tökéletesen megvalósulhassanak. Az Ő szubjektuma nem egyéb, mint távlat. Az Ő szubjektuma egy hely, ahonnan a legtisztábban és egyszerre látható a láthatatlan.

   Érdekes gondolat, ha egymásra helyezünk képrétegeket, vajon mi keletkezik Isteni Csoda vagy frankeistein-i szörny. Vajon amikor a kéket, sárgát egymásra helyezzük vajon bizonyos-e hogy zöld keletkezik? Nem, biztosan nem. Ha formákkal ugyanezt tesszük vajon milyen szabályt mutat a kép? Vajon belenyúl-e Tünde az általa épített felületekbe, vagy csak áttetszőnek engedi? Én tudom, hogy nem. Hagyja, hogy a lélek vezesse.

   Ha csak didaktikusan közelítjük a munkákat; a szövet egy adott funkció elvégzésére specializálódott sejtek és a sejtek közötti terekben található sejt közötti állomány együttese. Amikor ez organizálódik, összeáll, akkor itt a megszokott test.”

Papp Tündét is ezekről faggattam. A kiállított munkáit vers idézetekkel szőtte, fűzte át. Hogyan egészítik ki ezek a képi világot?

   Valójában ezek a gondolatok ugyanúgy bennem élnek, mint sok minden más, vitalizálják ezeket a szöveteket, ezek játékait. Azt nem állítom, hogy mindez egy időben elhelyezhető folyamat, de a „belső időben” részlegenként megtalálhatók, néha helyet cserélnek.

Mondhatjuk, hogy ezek az ön belső rétegei?

   Igen, ez így van, a versek, mint rétegek jelennek meg bennem, s minden képhez, mint vitalizáló anyag tartoznak.

Ezek szerint beszélhetünk a lélek, pontosabban az ön lelkének teljes egységéről? Mert önmagában mindegyik réteg egyben önálló elem is.

   Ha egységnek tekinthető, ahogy én most itt állok, akkor feltétlenül. Igen, ezek a bennem lévő rétegek, s a közöttük elhelyezkedő kötőanyagok.

„Úgy látom, és ebben Tünde is így gondolkodik, hogy sajnálatosan a dolgokról tőlünk független ismereteket szerzünk és halmozunk fel. Vajon nem fontosabb-e a háromféle képen megjelenő Tünde. Ember: összhatásában szürke − a hamu és a köd színe a keresztény szimbolikában a test halálát és a lélek halhatatlanságát jelképezi. A lila hangulatú ’Nő a tükör előtt’: a mértékletességet, intelligenciát, egyensúlyt mutatja a hajnal és az este között. A legnagyobb egyensúlyt a zöld ’Lélek a tükör előtt’ című munka mutatja. A színskála „közepén” áll, kiegészítő színe a piros, s mivel a kék és a sárga elegye, jelöli egyben a színek hármasságát. Ebből adódik kétértékűsége is: lehet a fiatalság, a remény, a boldogság, ugyanakkor a változás az átmenetiség, a féltékenység szimbóluma is. De leginkább a reményé.”

Néhány pillanat szünet következett, Tóth Ramóna „kezelésbe vette” a hangformáló varázsdobozt,egy irodalmi „sétára” hívta a jelenlévőket; élő (live!) szöveget manipulált: egyes mondatokat, szavakat rögzített, majd visszajátszotta ezeket, kivárva az echo ritmusát szövegkánont kreált a relaxáló zenébe, hogy elavásközeli tudatunkba belesikítson egy metsző hang egy pillanatra (mindennek mindennel azonossága – Shhhhssssss!), összerakva a zene-hang szöveteit, rétegeit, majd újra és újra eljátssza velünk ezt a megcsalatkoztató álmot.  

   Néztem őt, a kezét, az arcán feszülő figyelmet, majd periférikus látómezőm szélén beúsztak a szürke-lila-fáradtrózsaszín inak, de lehet, más testalkotó organizmusok, tudatomba hatolt a Pilinszky részlet, Buzás elvarázsolt tónusú és rezgésszámú hangja erre még rá is húzott néhány rezzenést (mi törjük el, repesztjük ketté) – nem szó szerint, de a lényeget idézve – mi magunk vagyunk, akik darabokra repesztjük az egy és oszthatatlant, hogy aztán életünk végéig próbáljuk meg összefércelni az eredendő szövetet és a kábulatból már Buzás Kálmán szavai hoztak vissza a valóságba. Szövege Ramónáéhoz hasonlóan volt „layerekre” szedve, hogy a végén a maga kedves, mosolygós hangján annyit mondjon: Papp Tünde kiállítása megnyílt…

Buzás Kálmán, Papp Tünde, Tóth Ramóna a megnyitó után

KÖSZÖNTŐ

Papp Tünde: LÉLEKORGANIZMUSOK (elektrográfiák) c. kiállításának megnyitóján

„A művészet gyógyszer, gyógyító erő, az öngyógyítás egyik legfontosabb eszköze, módja. Mi másért jöttek volna létre a különböző művészeti ágak az emberiség hajnalán, ha nem a testi és a lelki bajok csökkentésére.
A művészetterápia már ma is sok területen egészíti, vagy éppen helyettesíti a közvetlen orvosi beavatkozást és gyógyszerfogyasztást. Ha elnyeri majd a szerepéhez, feladatához és hatékonyságához méltó rangját mindenütt, ha ehhez megkapja a szükséges támogatást, a képzési lehetőségeket és a működési feltételeket, beláthatatlan távlatok nyílnak a gyógyító munkában való alkalmazás területén”. (Vizi E. Szilveszter)

Tündét a legutolsó Komplex művészeti terápia tréningen ismertem meg 2011. szeptemberében. A tréning 60 órás volt, 2012. február végén ért véget. Az elhangzott idézetet Tünde a tréning záró dolgozatának bevezetésében használta. Tündéről elmondhatom, hogy anélkül is ismerem, hogy sok mélyreható beszélgetés lenne a hátunk mögött. Ismerem, mert ezek a foglalkozások leleplezőek, nem adnak lehetőséget a szerepjátszásra. Sok minden kiderül a tréningen. A gyakorlatok, kreatív játékok megmutatják, elsősorban önmagadnak, de a csoporttársaknak is, milyen vagy, álarcok, konvenciók nélkül. Az alkotás, a kreativitás megnyilvánulása nem tűr álarcot, még kevésbé hazugságot.

   Egyebek között azt is megtudtuk, hogy Tünde ügyesen, sőt igen tehetségesen rajzol, ami hallatlan előny minden gyerekekkel foglalkozó szakember kezében, és különösen a Komplex művészeti terápiában. A „mű” születése, amikor a semmiből egyszerre valami előtűnik, - varázslatos élmény. De, mert nagyon szerény, azt nem sejtettem, hogy egy valódi művészt rejt a csoportunk!

Nézem a képeket.

   Felkavaróak. Bátrak, mert nagy témákat feszegetnek. Izgalmasak, néha erotikusak.

   Nem vagyok művészettörténész, csak egyszerű pedagógus, aki évtizedek óta foglalkozik művészeti terápia alkalmazásával, oktatásával. Ezért szakszerű elemzésre nem vállalkozom, csak mint egy – a művészetek iránt érdeklődő – magánember köszöntöm az egybegyűlteket. Ezek a képek – nekem legalábbis – mozgalmasak, mélyek, eredetiek és főleg őszinték. Amellett zenélnek is.

   Fontosak a képekhez tartozó idézetek, mert alátámasztják, érthetőbbé teszik az alkotó csaknem filozófiai mélységeket/magasságokat érintő érzéseit, gondolatait.

   Test – lélek – szellem. Ha Tünde képeit nézem, sokkal értehetőbbé válik és teljesen világosan megjelenik számomra ez, a Rudolf Steiner által leírt hármas egység.

   Latinovits Zoltán Emlékszem a röpülés boldogságára c. könyvében ír az igazi művészetről. Az idézet elsősorban a költőkre vonatkozik, de szerintem minden alkotó művészre érvényes.

„Lehet, hogy a Van és Nincs között biztos hajósunk a Poéta? (…)

   Hitem szerint az. Nyilván hajtja őt valami, az örökkévalóság retúrjegyével utazót, hogy szóljon, toporzékoljon és tanítson – hogy közvetítsen…

   Csak kompol Ég és Föld között föl és alá, föl és alá…

Van benne valami a föld állandóan változó zamatából, a fák imbolygó titkaiból, az állat szimatoló ösztönéből, az Égbolt könyörtelen statikájából és a vizek imát mormoló zúgásából. A múltat ülteti lázas szemeibe, és kezében a jövőt morzsolgatja. Többfelé él, többfelé figyel. Kikeletre, fagyra is. Élőre is, halottra is.”

   Végezetül ismét Tünde záró dolgozatából, az összefoglalásból idézek.

„A kreatív eszközökkel való megjelenítés mozgósítja az ember alkotóerőit, ami az önmegvalósítás egyik útja. Az alkotófolyamatban az elfojtott félelmek és vágyak felismerhetők és szimbolikusan kifejezhetők. A saját alkotások szemlélése büszkeséggel tölt el, erősíti az öntudatot és a saját képességekbe vetett bizalmat. A terápia szempontjából nem az alkotások művészi minősége a fontos, hanem az a folyamat, melynek során megvalósultak és az, amit alkotójuk számára jelentenek.

   Törekszem a feltétel nélküli elfogadásra, szeretetre. Olyan légkört próbálok teremteni, ahol a gyerekek szívesen festenek, játszanak, szívesen osztják meg örömüket, bánatukat másokkal–velünk. Arra nevelem őket, hogy mindegyik alkotás szép valamiért, és mindenkinek más tetszik, hiszen nem vagyunk egyformák.” (idézet vége)

Kedves Tünde!

   Sok sikert az elkövetkezendő évekre! Tanulj, taníts! Műveld magadat, és művelj másokat. Hiszek a művészet tápláló erejében, mert – évtizedek óta nap mint nap tapasztalom - ez gyógyít és hat a Komplex művészeti terápiában is.

   Hiszem, hogy jó úton indultál el, menj bátran tovább.

   Hallgass továbbra is a szívedre, jó lesz.

Balás Eszter