Tatabánya 75 – Szabó János fotókiállítása
Családias hangulatban tartották meg Szabó János fotóművész A 75 éves város – Tatabánya című kiállítását a Kőrösi Kulturális Központban, a fotóklub folyosó galériájában, március 22-én. A kiállítást Szepesi Julianna klubvezető nyitotta meg.
A megnyitót este hat órára hirdették meg, de kicsivel korábban érkeztem, így volt időm, hogy többször is megnézzem a képeket. Elolvastam a bemutatkozó plakáton írt rövid életrajz kivonatot is.
„2017. január óta vagyok a Kőbányai Fotóklub tagja, a fotózással 1980. óta foglalkozom változó intenzitással. A klub tagjaként kezdtem el nemzetközi fotópályázatokra képeket beküldeni. Az elmúlt időszak alatt teljesítettem a Nemzetközi Fotóművészeti Szövetség (FIAP) kiváló fotóművésze diplomájához (EFIAP) szükséges feltételeket is.”
A gondolataimat azon melegében rögzítettem is, majd kicsit később, a megnyitó után megállapítottam, hogy többnyire eltaláltam a művész szándékát. Elsőként igyekeztem szakmailag értelmezni a képeket.
A nyitó képen a város egyik lakótelepének egy jelentős részét felülről, alkonyati fényben mutatja meg Szabó. A Turul-torzó előtt sokáig álltam. Különleges nézőpontból van fényképezve, a szobornak csak egy része látszik, úgy áll a város felett, mint annak őrzője. A kép jól szerkeszett, a madár tömegét szépen egyensúlyozza a fa lombkoronája.
A művész három tavat is megörökített. Az első egy ködös, lehet tán egy hajnali felvétel is. A szerkesztés átlós, a bal oldalon a víz fölé hajló fák a tóra irányítják a szemet, hogy tovább pásztázva a jobb alsó sarok piros-sárga foltján pihenjen meg.
A másik, a nyitó képhez hasonlóan, esti fényben készült, itt a csoda a hosszúidős exponálás: a vízben vadkacsák fénycsíkként jelennek meg. Az már csak ráadás, hogy egy földnyelvről romantikus híd hajlik át egy mini szigetre. A harmadik egy sötét tónusú, enyhén fodrozódó vízfelületet ábrázol, különlegességét a túlsó parton magasodó épület és egy kémény adják; ez a bontásra ítélt bánhidai erőmű. A barlangi fotó különlegessége, hogy az előteret egy óriási szürkés kőtömb uralja, melynek ellenpontja a járat túloldalán a sárgás színű „mennyezeti” kövek tömbje. Az éjjeli fotók közé tartozik egy hangulatos tér, melynek súlypontja egy szobor. A leszakadó fények szép kompozíciót eredményeztek. A két zárókép a tipikus lakótelepi kockaházakat ábrázolja téli környezetben.
Az utcarészlet részben átlós szerkezetű: az előtérben a havas bokrok uralkodnak, a jobb felső sarokban a sárga színű lakóház vonzza a szemet, hogy aztán a perspektíva egy távoli fókuszpontra irányítson. A mási háznál az ablakok és erkélyek adta vízszintes-függőleges geometria szerkezetet – mely egy kazettás felületet mutat – bont meg a hó és dér lepte gömbölyű fakorona.
Kerestem a választ, hogy mit hoz elő bennem a várost kétségkívül változatosan, 11 darab képpel bemutatni igyekvő kiállítás. Az egyik oldalról kevésnek tűnik, hiszen Tatabánya eléggé nagy ahhoz, hogy néhány kép alapján megismerjem. Ugyanakkor igaz, hogy akár 100 db kép is kevés lenne a teljes megismeréshez. Az általános ismereteim alapján Tatabányát – mivel még sohasem jártam ott – egy bányász-iparvárosként képzelem el. Annyi azért beugrik egy más vonalon, hogy az Éless-Szín 1969. vége felé Tatabányán működött, akkor Tatabányai Bányász Színpad néven, s az alapító-rendező dr. Éless Béla nevéhez fűződik az akkortájt elhíresült, Kukabúvárok című darabja. Később a színház a Tatabányai Jászai Mari Színház nevet kapta. A turul madár, mint a város jelképe, fiatal korom óta ismert.
És akkor szembe találom magam olyan képekkel, melyek egyértelműen azt mutatják, hogy az elképzelttől jóval több van ebben a városban. Az esti tér, a romantikus híddal „fűszerezett” tó, a barlang… mind az súgják, el kell menni Tatabányára, legalább egy napra, s barangolni egy kicsit a városban. Hiszen most úgy gondolom, hogy a városnak többféle arca, karaktere van, kezdve a megszokottnak is mondható lakóteleptől a nyugodtságot, békességet árasztó természeti környezetig, egy jelentős kulturális hátteret is feltételezve. No, persze kamerával kellene menni, s néhány képpel gazdagítani a kiállítás adta pozitív benyomásokat.
Ezek után talán érdekes lesz, mit is mondott a képeiről, fotózási szokásairól, gyakorlatáról Szabó János (képünk).
„Évek óta járom a várost és fotózok. Van egy egyesületünk, mely nyáron fotós tábort szervezett. A kiállított képeim nem akkor készültek, de mintegy 80 képem van Tatabányáról, s ezek közül válogattam ezt pár darabot. A város három falu, Alsógalla, Felsőgalla, Bánhida és a bányatelepek egyesítésével jött létre 75 évvel ezelőtt. A város sokat fejlődött, a Turulon túl érdekes lehet a Bányászati és Ipari Skanzen, se akár a belváros modern épületei is.
A feleségemmel legtöbbször este indulunk el egy sétára, ilyenekor készültek ezek a sötétebb képek – nem használtam semmi különleges beállítást, nagyjából azt láttam, amit a kamera. A kedvenc helyem a Liget, ott sok képet készítettem. A kacsás képem is ott készült. A turulról pedig úgy gondoltam, hogy ha mindenki szembe áll vele és úgy fényképezi, akkor én keresek egy más nézőpontot, ami szokatlan, és azért a városból is mutat valamit.
Fotóztam a város régi, már felszámolt, begazosodott részét is. Ott van az egykori starnd, lassan a fák is benőtték már. Vannak fotóim a szinte már csak vázakat mutató lebontott üzemi épületekről is. Azt gondoltam, hogy ezeket most inkább kihagyom, s inkább a számomra nagyon kedves képekből válogatok. A várost – teljes egészében – úgysem tudnám megmutatni."
A cikkhez szerény képgaléria tartozik – ITT
fotó: 10kerkult.hu/OGY
