Stúdiószínház a klubban – a közelség varázsa
Különleges rendezvények adott helyszínt a Kőbányai Görög Önkormányzat Kada utcai klubterme szeptember 10-én. Annyi elárulható így előzetesen, hogy a különlegességet a kis tér adta a nagy darabnak…
2020. október 11-e és 2021. szeptember 10-e. Mindkét dátum ugyanannak a színházi produkciónak a bemutatását takarja. Az Amfitheatro Görög Nemzetiségi Színház a Jelen/Lét 2020 Nemzetiségi színházi Fesztiválon, a Nemzeti Színházban adta elő Sophocles Oedipus Tyrannus című darabját Kollatos Fotios rendezésében.
Egy hónap híján, egy évre rá ugyanez a darab szerepelt (apróbb eltérésekkel) Kőbányán, a Görög klubban. Ugyanaz a darab, de milyen óriási különbségek vannak a két előadás között. Azonnal hozzá teszem, nem rossz irányba. De erről kicsit később…
Elolvastam a 2020. évi ősbemutatóról írt cikkemet. Magam előtt láttam a bravúros színpadi megoldásokat, gondolok itt a Nemzeti technikai lehetőségeinek alkalmazására, az elsőre nehezen érthető, a színpadi térbe fejjel lefelé belógatott „alakokra”, egy légtornász artista produkciójának darabba szerkesztésére. Igen, e pillanatban is fenntartom, hogy – túl minden más említésre, elemzésre igényt tartó mozzanaton – a rendezés legnagyobb bravúrjának a múlt és jelen ötvözését tartom. Egészen pontosan a múlt alatt – hadd említsem itt pusztán az egyszerűség kedvéért – a lélek vívódását, az önmarcangolást, a sorsunk beteljesedésének elemzését – értem, míg technikai elemek megjelenése (fények, stroboszkóp, hidraulikus emelők adta szintkülönbségek, mint a fent-lent hierarchia jelképei, háttérvetítés) a jelent képviselik. Mily meglepő, hogy ezek az említett elemek nem öncélúak: egymás erősítik, segítséget adnak a múltbeli vívódások jelenbéli megértéséhez.
És akkor itt térnék vissza a bevezetőben megszakított gondolatokhoz. Örömmel fogadtam a Görög klubba szóló meghívást, s azonnal arra gondoltam, vajon hogyan lehet ezt a darabot megvalósítani egy durván 30-35 m2 nagyságú térben!? Hát jól!
A klubterem jellegzetessége egy, a födémet tartó oszlop, mely jelen esetben a színpadi háttér határvonalát szabta meg. Ennek vonalában jelent meg a fekete szövetből készült, s majd’ a mennyezetig érő takarás. Ki-bejárat mindkét oldalon volt. Ezeknél helyezték el a szükséges reflektorokat is. A rendezői balon foglalt helyet a zenekar, a bejárati ajtó oldalán pedig két sorban elhelyezett székek várták a nézőket. Nem sokat, hiszen mint Kollatos Jorgos a Kőbányai Görög Önkormányzat elnöke elmondta, ezzel a stúdiószínházi megjelenéssel azoknak az idős nyugdíjasaiknak szeretnének kedveskedni, akiknek semmilyen lehetősége nincs arra, hogy a Nemzetiben közelgő újabb előadást ott tekintsék meg.
Elsötétült a terem, felcsendült a zene, megjegyzem, a szükséges helyeken hangfelvételről beadott dallamok szóltak, egyebekben az élő zene szépségét élvezhettük. Különleges érzés volt a szereplők közelsége; jómagam szinte egyfolytában borzongtam, hogy néha 20-30 cm távolságból, de a legrosszabb esetben is 1-2 méterről figyelhettem a mozdulataikat, a mimikájukat.
Engedelmével, kedves olvasó, megosztanék egy-két érzést, amit ez a varázslatos közelség ébresztett bennem – s remélem, másokban is! A borzongást már említettem, ennek talán egy fokozottabb, erőteljesebb megjelenését, a döbbenetet, a sajnálatot, az együttérzést, a szereplővel való teljes azonosulás csodáját szeretném indokolni.
Mint említettem volt, a darabra jellemző érzelem a vívódás, az önmarcangolás, a látszat és a valóság ellentétének felismerése, s ezen ráébredés kifejezése. A nálam említett hatások, hogy magam is szenvedtem, örültem, kétségbe estem, aggódtam, azért működtek, mert a színészek hitelességét egy pillanatig sem kellett megkérdőjeleznem. Messziről szemlélve, a Nemzetiben is átjöttek ezek az érzelmek, de messze nem ezzel az intenzitással. Hallani a zihálást, a földre esés koppanását (vajon nem fájt a „lelkek” térde, könyöke, netán a feje, amikor szerepük szerint fadarabként kellett a padlóra zuhanniuk?), fél méterről észre lehetett venni a szemek megcsillanását, a kinyújtott kéz megremegését... (Megvallom, voltak olyan pillanatok, amikor a fotós énem azt mondta, most kell exponálni, mert ott az arcon a fájdalom, a szemzugban a könnycsepp, de nem kattant a kamera. Az érzelmi énem képtelen volt megzavarni a néhány centiről áradó csendfeszültséget, a pillanat varázsát.)
Nem hiányzott ebben a közegben az artista, a stroboszkóp, a függőleges térfelosztás… más hatások eredményezték az élményt.
És újra kimondom: a katarzist!
A cikkhez képgaléria tartozik – ITT
fotó: 10kerkult.hu/OGY
