Japán – magyar barátság koncert

Nyilvános főpróbát tartott a MÁV Szimfonikus Zenekar szeptember 21-én este a Kőrösi Csoma Kulturális Központban. A hangverseny apropója a másnapi, Bartók Hangversenyteremben megtartott Japán – magyar barátság koncert. Vezényelt: Hiramitsu Tamotsu.

Auftakt

   A japán Gifu városa Magyarországgal különösen szoros kapcsolatot ápol, amelynek legfontosabb tartalmi eleme a zene. A városban, ahol a Gifu–Magyarország Barátsági Szövetség működik, 2011-ben Liszt-mesterkurzust is rendeztek, emellett Gifu és Veszprém testvérvárosok. A hangverseny a közreműködő kórusok kérésére kapta a Japán–magyar barátságkoncert címet. 
Az első részében három kortárs japán zenemű hangzott el. A Shukuga (magyar jelentése: Ünneplés) a magyar–japán barátságról szól; a Haru No Umi (magyarul: Az óceán tavasszal) Japánról fest szép képet. Különlegessége, hogy eredetileg egy koto nevű ősi japán hangszerre írták, a modern hangszerelt változat azonban alkalmas arra, hogy a világon mindenütt bemutathassák. A mintegy háromperces Fukkosanka („Dicsőítő ének”) alcíme: Kéz a kézben – a világ barátsága. A mű azok dicséretét zengi, akik a tavaly március 11-ei földrengés és cunami után támogatták a japánok hősies erőfeszítéseit. A darab mezzoszoprán szólóra és zenekarra íródott.

 
   A koncert csúcspontja L. van Beethoven IX. szimfóniája, op.125, a kozmikus öröm és a népek testvériségének zenéje, amelyben a kóruson és a zenekaron kívül a japán énekes szólisták mellett a magyar Fekete Attila és Szabóki Tünde működtek közre. Az est karmestere egyben a Wien-Gifu Kórus vezetője. *

A MÁV Szimfonikusok és az egyesített kórus 

A kőbányai közönség ezt a záró műsorszámot hallgathatta meg.

Ziffer 1

   Mivel a másnapi hangversenyen nem állt módunkban részt venni, csak bízhattunk abban, hogy az messze jobban sikerült, mint a nyilvános főpróba. Erre alapot az a színházi babona szolgáltat, mi szerint gyenge főpróbát sikeres premier követ.

   A Kőrösi színháztermében szép számú érdeklődő előtt – nem túlzás azt állítani, majdnem telt ház volt – várták a zenészek és a magyar-japán alkalmi kórus a világ bármely pontján csemegének ígérkező „Beethoven kilencediket.”

   Az impozáns látványt az igen csak szűknek bizonyuló színpadot betöltő nagyzenekar és kórusok biztosították. Elsötétült a nézőtér, s Hiramitsu Tamotsu karnagy (képünkön) intésére felcsendültek az örömóda első hangjai.

   Engedjék meg a kedves olvasók, hogy ezen részben zenekritikának, részben tudósításnak szánt ,,hangos" gondolkodásomat egy határozott kijelentéssel kezdjem: elégedetlen vagyok a főpróbával! Hadd indítsak azzal, hogy egykori zenészként – mind komolyzenei vonalon, mind néptánc együttest kísérő népzenészként – volt szerencsém, nem is egy alkalommal, nyilvános főpróbákon részt venni. Volt ezeknek egy különleges varázsa. Egyfelől az elvárás a hosszú próbaidőszak után a majdnem hibátlan előadás volt, a karnagy vagy koreográfus ama szabadságával, hogy bármikor félbeszakíthatja a próbát. Hiszen hivatalosan nem előadás zajlott! Más kérdés, hogy erre, emlékezetem szerint, soha nem került sor. Másrészt, tetszik, nem tetszik, a közönség előtti főpróba egyet jelentett a premierrel vagy, ha úgy jobban tetszik, az „éles” előadással. Ezért követelmény volt a majdnem „előadáskész” megjelenés. 

   Számomra az első csalódást a zenekar és a kórus megjelenése okozta. Sem én, sem más nem várta el a zenészektől a szmokingot csokornyakkendővel, a karnagytól a frakkot, a kórustól pedig a mindenkori előadás jelmezt. Azt viszont joggal kérheti számon az illően felöltözött közönség, hogy legalább az egységesség valamilyen alapszintjét mutassák a zenészek, kórustagok. Mondjuk sötét nadrág és alj egy fehér inggel, blúzzal. Nem hiszem azt sem, hogy a karmester zakójának az emelvény korlátján van a helye, megértve az ingujjra vetkőzést.

   A látvány ennyire semmibe vétele – még ha főpróbáról is lészen szó – nálam a közönség lebecsülését is jelenti! (A japán vendégekre tekintettel, itt enyhén meghajlok és mosolygok.)

   A szakmai kérdések is nagyon fontosak egy másnapi előadás előtt. Elsőként azon részekről szólnék, melyek elsősorban a vonósok bravúros teljesítményét hivatottak méltatni! Voltak ilyenek, s a csapatmunkában kiteljesedő egyéni teljesítményeket illik megemlíteni. Gondolok itt az első énekes szólista utáni dobott vonós részre! Amúgy pedig a zenekar becsületére legyen mondva, tisztelték a kórust, nem muzsikálták túl a kar előadását.

   De ennyi. Más vonatkozásban több helyen volt felfedezhető ritmikai probléma; jól hallható volt a karnagy hangos „tempó” utasítása. Néhány alkalommal belépési pontatlanságok fordultak elő.

   A kórus teljesítménye is csalódást okozott. Jól látható módon, a karnagy is tisztelte az énekeseket, nem a zenekart dirigálta, sőt… Ennek ellenére előfordult a kórusoknál legnagyobb gond, a hangkilógás. Azaz egy valaki hangja uralja a szólamot. S ha ez még javítható hiba is, az már semmiképpen nem lehetne egy főpróba része, hogy ez a férfihang több esetben is előbb lépjen be, megzavarva ezzel karnagyot és zenészeket! (Az már csak nagyon szubjektív megjegyzés, hogy teljesebb lett volna a hatás, ha a kórust hangosítják. Ennek hiányában az egyes szólamok gyengének tűntek, holott ez a kórustól független akusztikai hatás eredménye volt.)

Ziffer 2

   Van még egy tényező, ami az esetek többségében a karmester felfogásán, zenei értelmezésén múlik. Beethoven kilencedikét már több alkalommal is hallottam, többféle összetételű zenekarral és változó nagyságú kórussal. Ám mindegyiknél azonos volt a hangzás lágysága, lélekbe simulása. Itt egy darabosabb, mondhatnám markánsabb felfogással találkoztam. Pattogósabb, staccato előadásmód jellemezte a mű egészét. Az öröm, az a bizonyos kozmikus eufória valahol elmaradt… Persze, egy karmester szíve-joga, hogy a szerző zenei előírásait betartva, hol enged teret saját elképzeléseinek. Az öröm ódáját én nem feltétlenül egy katonai mars lüktetésével képzelem el.

*/ forrás: a mavzenekar.hu koncertre vonatkozó ismertetője

fotó: 10kerkult.hu/OGY