Blues mindhalálig

Hogy tényleg örökké lesz-e blues-zene, nem tudjuk. Abban viszont biztosak vagyunk, hogy a Kőbányán évről-évre megrendezett, immár a 6. Blues Fesztivál nem áll meg 2018-ban és utána sem.

Tavaly gyakorlatilag a teljes Hobo Blues Band fellépett az Óhegy parki színpadon. Az időzítés, a művészek programegyeztetése parádés volt, s ezt az estére összegyűlt mintegy 2500 fő körüli közönség hálásan fogadta.

   Nem lehetett panasz ez év augusztus 19-én sem a „felhozatalra”. A születésnapját ünneplő Póka Egon gondoskodott a meglepetésekről. Bajban is volt a műsort konferáló Abaházi Csaba, nem mellesleg, a szintén fellépő MégEgyKör zenekar frontembere. Hiába faggatta Pókát megérkezése pillanatától kezdve, hogy mit mondjon, ki lép majd fel a műsorában, Egon csak annyit felelt: mondd azt, Póka Egon barátai. Na, erre fogj egy dúr-akkordot!

   Hogy egészen pontosak legyünk, egy művész ismert volt. Tátrai Tibor „Tibusz” már a hó elején, a Petőfi Rádió Zenei Életmű díj átvételekor elárulta, hogy augusztus 19-én Kőbányán lép fel. Persze, arról nem szólt, hogy kivel, vagy melyik produkcióban. Csak sejteni lehetett, hogy a „Póka Egon 65” opus vendége lesz.

   Szerkesztőségünk kihasználta az átállások közti technikai szüneteket s az egyikben mikrofonvégre kaptuk a gitárzseni Tátrai Tibort (képünk).

   – Mindenekelőtt gratulálok az életműdíjhoz. A nyilatkozatodból úgy vettem ki, nagyon meglepődtél. Tényleg így volt?

   – Igen. Az ilyen díjakat általában eltitkolják. Amikor kimondják a neved, s hogy mit kaptál, az meglepetés, persze utána már az ember olyan, hogy azonnal természetesnek veszi.

   – Úgy értékeltem az idézett nyilatkozatot, hogy ezt egy olyan ember tette, aki teljesen tisztában van a saját értékével és teljesítményével, határozott és szerény is egyben…

   – Jajaja, igen, az egész életemet úgy éltem le, hogy soha nem „festettem”, mindig fekete ruhában jártam, nem páváskodtam. Nem használtam semmi olyat, ami a gitárjátékomat fényezte volna: nem álltam négykézláb, nem jártam magas sarkú cipőben. Ha megnézed a világ nagy gitárosait, egyet-kettőt kivéve, nem allűröznek, csak játszanak. Nekem is az életem a muzsika. És ezt nagyon komolyan veszem. Ha valaki ilyen elemeket használ, azt a közönség a szemével hallgatja. Én ezt hívom alternatív muzsikálásnak. Ennyi.

   – Még egy kérdést engedj meg, egészen más témában. Salgótarjáni vagyok, s nem hagyhatom ki, hogy meg ne említsem, jó barátom, a szintén salgótarjáni Alapi Pisti, az Edda gitárosa, magas állami kitüntetést kapott. A Magyar Ezüst Érdemkereszt polgári tagozat elismerést adományozták neki augusztus 20-a alkalmából. Kommentálnád a rangos elismerést?

– Jaja, hallottam róla. Alapit akkor láttam először, amikor éppen gitárost cserél az Edda. Valahol, egy szállodában sörözgettünk, Patakival dumálgattunk, s a sarokba mutatott, ahol egy fiatal srác játszogatott, s borzalmasan „füstölt” a keze. Nagyon mély benyomást tett rám a virtuóz játéka. Nemigen hittem el, hogy ez egy kezdő srác. Kinőtte magát. Felvállalt egy dolgot, s ezt nagyon szépen csinálja is. Üde színfoltja ennek a szakmának. Gratulálok neki.

   Éppenséggel nem voltunk híján az exkluzív sztárinterjúknak. Nem szégyelljük bevallani, hogy arról csak a délután kezdetén hallottunk, hogy a fesztiválon szereplő Stardust vezéralakja, Horváth Ákos énekes-gitáros, Charlie fia. Ahogy ez kiderült, azonnal interjút kértünk tőle, amit a fellépésük után meg is kaptunk.

   Amíg a Stardust a színpadon tüsténkedett, magát Charlie-t bírtuk szóra. Azt kérdeztük tőle, hogyan viszonyul a „szintén zenész” fia karrierjéhez, tudja-e támogatni a pályafutását, avagy ellenkezőleg: érez-e valami olyat, hogy fia az elismert művész árnyékában igyekszik „nevet szerezni?” Felvetettük, hogy a színészvilágban éppen ezért a befutott művészek inkább lebeszélik gyerekeiket erről a pályáról – sok esetben (hál’ Istennek) sikertelenül.

   Charlie (képünk) nagyon őszintén reagált.

   – Ez egy érdekes dolog, mert van abban valami, amit mondasz. Éppen ezért Ákosnak ez egy keserves pálya lesz. Miattam lesz nehéz dolga. Bár én is írtam több dalt, de lehet, hogy ő jobb zenész és szövegíró lesz nálam. Sőt, talán már most is az. Én azt mondom, jó előadó, csinálja azt, amit szeret. Hogy majd meg tud-e élni ebből, az más kérdés. A támogatás pedig olyan, hogy nem is nagyon tudom segíteni. Az önállóságát semmiképpen nem szeretném befolyásolni. Ő nagyon jól tudja, hogy mire képes és hogyan akarja azt aprópénzre váltani – magyarázta.

   Azt viszont már mi tesszük hozzá, ez a „mire képes” nálunk úgy csapódik le, hogy a Stardust egy nagyon ütős zenét játszik. Műsorukban elsősorban az idén megjelenő nagylemezükből szólaltatták meg a dalokat. Ha valamiféle stílusba sorolással akarnánk élni, azt mondanánk, a klasszikus rockzenét művelik, hangsúlyos – minket némileg a Deep Purple-re mlékeztető – basszus és dob-alappal, és könnyen befogadható, dallamos hangzásvilággal, kiemelt gitár imprókkal. No, meg Ákos szenzációs énekhangjával. Emellett mégis egyéniek, s egyáltalán nem tucatzenét adnak a rajongóknak. Ákossal erről is beszélgettünk.

  A Stardust a 6. Blues Fesztivál színpadán

   – Gimnazista koromban – lévén akkor a Beatles, a Rolling Stones, a Blood Sweat & Tears, a Spencer Davis Group, a Blind Face és társaik őrülete – én is rockzenét akartam játszani. Hegedülni tanultam, éppen ezért azt gondoltam, könnyen megbirkózom a basszusgitárral. Nem így lett, elveszítettem az érdeklődésemet. Maradtam a zene élvezeténél. Nálad, egy egészen más korszakban, mi volt a zenekar alapítás, a műfajválasztás motivációja?

   – Igazság szerint, hogy én is visszagondoljak a gyerekkoromra, nem volt célom a zenekar. Bár a dobolás tetszett, volt szándékom, hogy dobos legyek. Később a rock és metal megfogott, de ennyi. Az, hogy édesapám zenész volt, nem befolyásolt semmit. Nem éreztem, hogy nekem ezért zenélnem kell. De 16-17 éves koromban láttam videoklipeket, rockzenei filmeket, és amit te is láttál az Utolsó whiskey c. dalban használtam egy kék gitárt, no az ott állt a fal mellett otthon, édesapám játszott rajta. No, bedugtam az erősítőbe, de csak imitáltam, mert gitározni nem tanultam… Tetszett, s beiratkoztam gitáriskolába. Tornóczky Feri bácsi jazz-gitáros lett a mesterem. Aztán kikötöttem Egonéknál, a Kőbányai zenei stúdióban. Itt már szó esett a saját zenekarról is.

   – Apukáddal beszélgettem egy kényes témáról, nevezetesen, hogy nem vagy-e az ő árnyékában, tud-e valamiben támogatni. Őszintén válaszolt, elmondta, nem sokat tud segíteni, eléggé önálló világot élsz, a magad útját járod. Te hogy látod ezt a „gyerekem az utódom” effektust?

– Bár azt mondtam, hogy nem az édesapám volt a motiváció, de azért valahol tudat alatt mégiscsak ott volt, hiszen kinek nem példaképe az apja, ki nem szeretné ugyanazt csinálni, mint ő, pláne, ha még ismeret művész is. De nem ez volt a fő ok. sőt, tini koromban karate edző akartam lenni, aztán jött a rock…

   Az önállóság pedig? Édesapám, abban, amit most is csinálok, hogy külföldi kiadót keresek, hogy Angliában vesszük fel a kislemezt, hogy a stílusunkat magunk határozzuk meg, tényleg nem tud mit tenni. Főleg akkor, ha nála a jazz, a blues van az első sorban, nálunk meg inkább a rock. Ugyanakkor az mindenképpen segítség volt, hogy többször is egy színpadon álltam vele, hogy az ő zenekarában gitározhattam. Lehet, hogy ezt a fajta segítségadást ő másképpen éli meg. Igen. Én egy generációval arrébb vagyok, másként látom a dolgokat. De ez így természetes.

   – Elárulsz néhány „műhelytitkot” a közeljövőből? Készül a nagylemez, gondolom klipet is forgattok…

   – Igen. De különösen titok nincs. A lemezünket külföldi kiadó adja majd ki, de a külföldi turnétervek mellett itthon is szeretnénk minél több alkalommal fellépni. De a középpontban a nagylemez áll. Nagyon reméljük, ez évben megjelenik.

   – Netán karácsonyi lemez lesz?

– Talán, ez jó ötlet.

  Balról: Tátrai Tibor, Leszek Cichonski, Tornóczky Ferenc, Tornóczky Huba, Sipeki Zoltán

   Persze, az sem titok, hogy már jóval a koncert előtt híre ment, Póka Egont a színpadon köszöntik majd 65. születésnapjára. Így is volt, de előtte óriási műsorral varázsolta el a közönséget. (Saját születésnapjáról csak annyit mondott, hogy 65 évvel ezelőtt ez a nap szerdára esett, és ekkor lett kész a Népstadion. Amit azóta leromboltak és újjáépítettek. Hát, engem még nem romboltak le, így zenélünk egy kicsit.) Az alap a Led Zeppelin, a Blind Face volt, s a vendég gitárvirtuózok – Tátrai Tibor, Sipeki Zoltán és a lengyel „Radics Béla”, Leszek Cichonski – jóvoltából Jimi Hendrix szellemét is megidézték. Külön show volt a legifjabb Tornóczky sarj, Huba bemutatkozása, ráadásul a szerényen, a hátsó sorban meghúzódó fiatal gitárost éppen Leszek terelgette a színpad közepére egy kiválóan elpengetett gitárszóló erejéig. Hadd jegyezzük meg, a beállásnál Huba is belőtte a hangszert, s megkérdeztük, ő is fellép-e majd. Egy határozott igen volt a válasz, s arra is egy rövid nemmel válaszolt, hogy vajon izgul-e a sztárok között. Hát, igen, úgy volt – nagyon fiatal kora ellenére nagyon felnőtt játékot mutatott. Gábor Andor (percussions) – igaz, kicsit elbújt a hangfalak, erősítők mögött, de kongázása meg ezernyi más kütyüt megszólaltató tehetsége nélkül nem lett volna teljes a koncert. Fésűs Ádám -szintetizátor- magabiztosan játszott a sztárvendégekkel. S a zenekar állandó tagjai: Szakadáti Mátyás-dob, Tornóczky Ferenc-gitár.

   No, de vissza a köszöntésre! A koncert csúcspontján, mikor Póka Egon és az összes meghívott barátja a színpadon volt, Radványi Gábor, Kőbánya alpolgármestere és dr. György István kormánymegbízott lépett a mikrofonhoz, miközben egy óriási születésnapi tortát is megmutattak.

  Póka Egon születésnapi köszöntése

   Mind az alpolgármester, mind a kormánymegbízott is azt emelte ki Póka Egon tevékenységéből, hogy a Kőbányai Zenei Stúdió igazgatójaként nem csak zenészeket, képez, képeznek művésztanár társaival, de közösséget építenek, s igencsak jó hírét viszik a világba a szűkebb pátriának.

  Balról: Lékó Stefánia, Kresz Szandra, elől: Charlie, mögötte: SIpeki Zoltán, jobbszélen: Póka Egon

   Lehetetlen szó nélkül hagyni az énekes-szájharmonikás Bűdi Szilárd, Szabó András énekes és a két vokalista leányzó, Lékó Stefánia, Kresz Szandra eszméletlenül nagy alakítását sem! Több hatalmas nagy danászásuk mellett a With A Little Help From My Friends (eredendően Beatles) nótát is énekelték Charlie mellett, tele improvizációval, átéléssel, s akkor vegyük ehhez hozzá Tátrait, Leszeket és Sipekit, Pókát. Létrejött a katarzis. Hát, csak sajnálhatja, aki ezt nem hallotta.

   Nem lenne teljes a Blues fesztiválról szóló beszámolónk, ha nem idéznénk fel a programot meglehetősen korán, délután háromkor, rekkenő hőségben kezdő MégEgyKör zenekar néhány szavas méltatásával. Abaházi Csaba (képünk) jó érzékkel szerkesztette a műsort, a Sing Sing zenekar számaira alapozott, s ezt nagyon jól vette az árnyékban meghúzódó mintegy 150-200 érdeklődő, rajongó.

   A másik záró gondolat Charlie óriási profizmusa, közvetlensége. Záró műsorszámként két dologgal kellett megküzdenie: egyfelől nagyon sokan miatta jöttek, másrészt olyan produkciót kellett mutatnia, ami a már jelenlévőket továbbra is ott marasztalja. Nos, neki ez sikerült, s ha nincs a tűzijáték időpontjának „kényszere”, gazdagabb lehetett volna a közönség még néhány örökzölddel.

   A tűzijátéknál pedig engedtessék meg a krónikásnak, hogy kicsit elfogultan ugyan, de azt állítsa, a kőbányai petárdaparádé több elemében is vetekedett a Duna fölött kilőtt bombák fényorgiájával.

Cikkünkhöz képgaléria tartozik – a 2/1. album ITT , a 2/2. album ITT tekinthető meg 

fotó: 10kerkult.hu/OGY