Délutáni csevegés Varnusz Xavérral
Utoljára, eltekintve 1-2 kiállítás megnyitójától, 2009-ben beszélgettünk hosszabban, életének sok részletére kiterjedően. A beszélgetésből interjú készült, ami több helyen is megjelent. De azóta csak villanások vannak: kiállítások sora Balatonkenesén, a KMO-ban, a 2010-es Utak című antológia bemutatása, nyolcvanadik születésnapja…
De a sorban áll egy rendkívüli kezdeményezés is, amely ötlet Xavér élő zongora muzsikájára építve provokálta művész és író társait alkotásra. Megannyi alkalom és téma a kíváncsi újságírónak, mégis csak egyik-másik esemény érlelődött egy tudósítássá. A hiányérzetet feloldandó kértem Kőbánya kiváló művészét, Varnusz Xavért, vállalkozzon egy beszélgetésre. Nem kimondottan és célirányosan egy témára figyelve, inkább afféle laza társalgásra gondoltam. 
Egy laza társalgásra, ahol nem szorít az idő, ahol nemcsak szóba kerül egy-egy esemény, de azt több oldalról is körbejárjuk, másokkal összefüggésbe hozzuk, s eközben valami különleges keletkezik…
A kora délutáni órákban caplattam fel két emeletet Xavér bátyámhoz. A legjobb helyen, a családi, társasági élet folklorisztikus központjában, az étkezőben ültünk le. Kényelmes karosszék, meghitt csend övezte a készülődést. Xavér a listáját készítette ki, korábban néhány címet kértem tőle fotók előhívása és kereteztetése kapcsán, jómagam a diktafont, néhány ajándékba szánt képet, meg egy üveg jóféle bort szedtem elő.
– Ez csak amolyan figyelmesség, tudod, nem iszom alkoholt, nálad meg biztosan el fog fogyni egy családi ebédnél – tuszkoltam rá a palackot. Félre tette, kicsit lejjebb csúszott a karosszékben.
– Tudod, néha zavarban vagyok ezekkel az évszámokkal, nem is emlékszem, hogy tavaly vagy tavaly előtt hoztuk haza Kispestre a fotóimat, s a kedves, fiatal, újságíró-fotós lánnyal, Szűcs Anikóval itt is megcsináltuk a nyári, kenesei kiállítást. Olyan ez, mint a matematika, amivel mindig hadilábon álltam. A gimnáziumban, nem szégyellem bevallani, egyszer megbuktam, s a pótvizsgán a mentő kérdés a Pitagorasz-tétel levezetése volt.
– Mentő kérdésnek nem is olyan könnyű…
– Dehogyis, nagyon könnyű volt, s örültem is, hogy nem valami számpéldát kaptam! Pikk-pakk-pukk, levezettem, s így aztán matematikából is maturálni tudtam.
– Őszintén szólva, ezzel hasonlóképpen vagyok én is, az esemény megmarad, de a hozzá tartozó dátum sokszor keveredik másokkal.
– Azt is megvallom őszintén, hogy a számokkal életemben nem sok dolgom volt, eltekintve a zenéléstől, mert ott vagy négy negyed vagy egy-két-há’, egy-két-há’ volt, néha még a 6/8-ad is előfordult. … Hát, ez ilyen. Amikor az ember a nyolc X-et eléri, már nincs garancia semmire, nem csinálnak pótalkatrészt… Itt már csak az van, hogy néha olajozgatunk, és reméljük, megy a szekér tovább egy darabig még.
– Nagyon vidáman fogod fel ezeket a dolgokat. Hogy az olvasók is tudják, halottak napja környékén beszélgetünk, s az utolsó szavaid majd hogy nem a halállal szembeni cinikus megnyilvánulásként is értelmezhetők. Nem becsülöd le, de azt mondod, nem érdekelsz! Tele vagy energiával, fotózol, írsz. Egy új, ha jól tudom kész és bemutatásra váró kötettel csapod arcul a kaszást! Mit lehet erről tudni?
– Hát, most nagy szám van, igaz! Jól érzem magam, de nincs arra biztosíték, hogy előre szólnak, Öreg! Vigyázz, vinni készüllek! – egyszer csak csöngetnek, ajtót nyitsz és annyi… Persze, a szerencsésebbeknek van egy B-változat: hosszú lecsengéssel egy szép, nyugodt, szemlélődő búcsúzás… De nem is tudom… Valahol nem is cinikusságról van szó. A végén az ember úgyis egy marék föld lesz, miért kellene nekem tragikusan kezelni a kérdést? Nem vidám vagyok, de azt sem akarom, hogy folyton a vérnyomásom mérjem, meg hetente kétszer az orvoshoz szaladgáljak gyógyszerért. Az is igaz, van talán egy genetikai örökségem is e téren. Anyukám volt egy ilyen blazírt alakja az életemnek.
Aztán valahogy csendben maradtunk egy kicsit. Xavér a nyakában függő telefonját babrálta, én megnéztem a diktafont, világít-e még a felvételt jelző lámpa. Világított. Kicsit közelebb toltam idős barátomhoz…
– És a könyved? A fotóid? Folyamatosan alkotsz, a művész lelked nem hagy nyugodni…
– Na. Igen. De valahogy nem szeretem én ezt a szót, hogy művész. Talányos dolog az, hogy mikor lesz valaki művész, annak ellenére, hogy mások annak tartják, annak mondják. Az ember csinálja csak a dolgát!
– Rendben, elhiszem. De, ha elvégezted, amiről úgy gondolod, meg kellett csinálni, azt meg is kellene mutatni! Azzal teljesedik ki az alkotás.
– Ez megint olyan, hogy igen is meg nem is. Nálam legalább is úgy van, hogy ez a hármas, a zenélés, a fotó meg az írás, egymást váltogatják, s időszakonként kap valamelyiki nagyobb nyomatékot. Most például a fényképezés kicsit háttérben van. Olyan ez, hogy most pulykasültet ennék szívesen, máskort zsíros kenyeret vagy szalonnát vörös hagymával. Most az írás van terítéken…
– No, megérkeztünk! A Könyv.
– Igen. Az a helyzet, hogy ez egy különleges darab! A barátaim csinálták meg, rendesen, nyomdai megjelenésű, de egyelőre csak egy darab létezik belőle. A címe banális, Időutazás. Igaz, a fotó albumomnak is ez volt a címe, de banalitás ide vagy oda, egy ilyen hosszú élet után, te mondtad, hogy nyolcvan múltam ez évben, úgy érzem, jogom van időutazásról beszélni.
A kezembe nyomja, nézegetem, lapozgatom. Könyv, méghozzá kemény táblás, szép. A végén tartalomjegyzék. Ezen idő alatt vizet forralt, teáscsészét tett elém, s szabadkozva mondta, gyümölcstea, vegyes erdei gyümölcsök, finom, nagyon szeretem, cukrot annyit tegyél bele, amennyit akarsz. Letettem a könyvet, a teával matattam, s Xavér már mondja is.
– Eklektikus. Életemből történetek, aztán bene van egy velem készült írás is, amit azóta is emlegetnek, Három lábon állok, mint a zongorám. Ezzel akkor a három fő tevékenységemre céloztam. Úgy megmaradt. Meg ezek is érdekesek: Emlékezés a kőbányai kaszinóra, Gondolatok a Bors mama című képemről, és a Ha egyszer majd nagy leszek, kisfiú akarok lenni című is kedves történet. De itt van a Zongora tanulásom hiteles története is…
És sorolja a tartalomjegyzéket: Páternoszter – itt megjegyzi, hogy az Esztergomban töltött időszakról szól, amikor oda járt a ferences rendi iskolába –, Elősző a Temetői mesék c. könyvemhez, Pianissimo, Fülöp Misi esküvője, a Bárca. Ehhez ismét egy megjegyzést fűz, mi szerint ha ez film lenne, 18-as karikával kéne jelezni!
– Miért csak egy példányban létezik?
– Nem is tudom… Igazából financiális kérdés. Lemezen kompletten meg van, kiadó kellene. No, ez is egy jó történet: Lomtalanítás. Ez kimondottan kőbányai, és ez benne lesz majd az idei kőbányai írók, költők antológiában is. Aztán itt van még a Drótos tót, meg még sok minden…
– Apropó, számítógép! Kőbányán az időseknek már több alkalommal is szerveztek számítógépes tanfolyamot, s jelenleg is van igény efféle ismeretekre. Nálad ez egészen másként van, hosszú ideje használod a technikát, hozzá tartozik az életedhez. Nehéz volt megszokni?
– Nem állítom, hogy könnyű volt. Az utolsók között voltam évekkel ez előtt, akik a korosztályomban használni kezdték. Csak a példa kedvéért. Van egy jó vezetékes telefonom, sokat tudok beszélgetni olcsón, mobilra sem volt szükségem, azt is későn vettem és kezdtem el használni. Mondhatja azt is bárki, hogy maradi vagyok, voltam. Mindig azt mondtam, jó ez nekem így! A számítógéppel sem voltam másként.
A kisebbik fiam, Ádám azonban másként gondolta. Amikor két évig Kanadában éltünk, hat-hét éves volt. Képzeld el, úgy megtanulta az angol nyelvet, hogy most oxfordi diplomája van, és egy amerikai cég pénzügyi csúcsvezetője. No, ő mondta. „Papa! Milyen jó lenne neked egy számítógép! Internet, telefon és sok egyéb funkció.” Én ódzkodtam, de egyszer csak azt mondta, másnap ne menjek sehová, mert vett egy számítógépet és beszerelik a szobámba. Amikor meghozták, kifejezetten ellenségesen viselkedtem, kifogásoltam, hogy lógnak a kábelek, majd jól hasra esek, meg hasonlók. Meg a környezetemben is többen cukkoltak, hogy bekapcsolni sem fogom tudni! De van egy elméletem, amit másoknak is merek ajánlani. Szóval, ha van egy komolyabb feladat, nem szabad azonnal nekiesni, mint tót az anyjának, ahogy szokták mondani, hanem fel kell bontani apró kis téglákra, s azokból kell apránként építkezni! Hát, így láttam én is neki, ha már ott volt. Fokozatosan jutottam el odáig, hogy most már nemcsak a levelezés, de a fotóim rendezgetése sem okoz gondot.
Volt még egy titkom. Minden leírtam! Talán butaságnak tűnik, de gondolj bele. Ha éppen nincs veled a segítség, mit csinálsz, ha elfelejtettél egy mozzanatot? Ne feledd, nem rögzült még minden automatikusan! No, akkor előveszed a papírt és elolvasod, hogy most nyomd meg a zöld gombot, utána a nagy hosszút, stb., stb. Akkor nem tudod eltéveszteni! Ezt a módszert a zenében is alkalmaztam, sikerrel.
– Merthogy? A kotta mindig meg volt, ha kívülről kellett tudni valamit és elakadtál a tanulásban, abba belenézhettél. Nem?
– De igen, csak ez kicsit más. Úgy képzeld el, a kiskocsmától kezdve az öt csillagos szállodáig, mindenhol zongoráztam Kanadában. És mindent kellett tudni. Mondtam már ezt máskor is…
– Valóban, emlékszem, mikor Póka Egonnal készítettem interjút, a jelen lévő kollégái az egyik résznél említették, egyes dallamokat eleve úgy kértek az étteremben, mint ahogy azt „Xavi bátyánk játszotta.” Arra utalt, hogy képes voltál azonnal váltani, improvizálni, s ez napjainkban már hiánycikk…
– Talán túldicsértek. De az igaz, hogy mindent kellett tudni! Mindegy volt, hogy a West side story-ból kértek valamit, vagy Gershwint akartak. Egy másik helyen meg a Deres már a határ című nótát akarták! Az abszurd az volt, amikor egy vendég azt kérte, hogy „drága művész úr, játssza el most az izraeli himnuszt!” Amikor csak néztem rá, megkérdezte: „ezt nem tudja?” 
Szóval, itt is úgy kezdtem, összegyűjtöttem a kéréseket, lekottáztam, alá írtam az akkordokat és darabonként elkezdtem memorizálni. Nem akarok nagyképű lenni, de annyi mindent megtanultam, ha csak egyszer eljátszottam volna mindegyik dallamot folyamatosan, szünet nélkül, nagyon sok óra (akár napok is) eltelt volna.
– Keveset hallani arról, milyen életed volt Torontóban? Jobban mondva, ezen évekről mindig zenei példákat említesz…
– Hát, őszintén szólva, (hallgat egy darabig, keresi a szavakat) és ezt le is írtam, Torontó nem volt sikertörténet! Aki kicsábított, egy idő után ott hagyott, képzeld el, ott álltam magamban, a feleségemmel, a hat éves gyerekemmel és lejárt a szerződésem. Azért tudtam megmenekülni és kihúzni a két évet, mert sok mindent ízlésesen tudtam előadni – megjegyzem, ettől lesz (vagy lehet) zongorázásból egyszer csak muzsikálás – és ez sokaknak tetszett.
Folytatása következik …
