• Hó nélkül is volt játék

    Hó nélkül is volt játék

    A reggeli eső fél tizenegy körül már elállt, sőt, még a nap is ki-kikandikált a felhők közül. A hóemberek azonban még a relatív melegtől sem féltek, énekszóval, gyerekek kíséretével érkeztek a Kőrösi Csoma sétányra, a szökőkúthoz. Bővebben...
  • Disznóvágás – csak a felétől

    Disznóvágás – csak a felétől

    Igen, a Csősztoronyba már csak a letisztított és félbe vágott, mintegy mázsás disznó két fele érkezett meg, s a hagyományos disznóölési ceremónia innen folytatódott. Bővebben...
  • 1
  • 2
Napi kiemelt
2012
júl.
19

A lokálpatriotizmus mintaképe

Írta: Raffai Ferenc

gyorffy lA Kőbányáért Díjjal kitüntetett Győrffy László nem csak Kőbánya kulturális életét mozgatja több éve, hanem részese a helyi civil életnek is. Aktivitását jól mutatja, hogy „vén fejjel” ült újra iskolapadba.


– Hol van a plakett?
– Egyelőre otthon. De az irodámban lesz a végleges helye, mert mégis csak a munkám által megszerzett kitüntetés. Ez egy olyan elismerés, amire büszke lehetek, és mivel elég sokan megfordulnak nálam, jó, ha látják minél többen.


gyorffy l 1– Az Oscar-díj-átadókon szokta volt mondani az éppen aktuális nyertes, hogy „ezt nem érhettem el volna x és y nélkül”, de csak mert kötelező ezt hangoztatni, őszintén még véletlenül sem hangzik. Viszont a szavaiból úgy veszem ki, hogy tényleg nagy szeletet ad a régi és a mostani kollégáinak a Kőbányáért Díjból.
– Valóban úgy gondolom, hogy benne van az ő munkájuk is. Ezen a területen csapatban dolgozunk, ha ők nem segítenek, akkor vezetőként sem lehetek sikeres.


– Amikor megtudta a hírt, miként fogadta? Fel kellett „locsolni”?
– Abszolút meglepett, és aki elárulta nekem, az tudná is igazolni. Telefonon hívott egy nagyon jó politikus barátom – remélem, nem sértődik meg, ha barátomnak nevezem –, ő közölte a hírt. Nem akartam elhinni, mondtam is neki: „ne hülyéskedj, azért ez ennél komolyabb dolog”. Mire azt felelte: „de igen, te kapod; azt hittem, valaki már szólt”.


– Azt a saját életemből tudom, hogy volt, amikor bizony örültem volna, ha legalább egy kedves hátba veregetést kapok egy jól elvégzett munkáért. De egy intézményvezető foglalkozik ilyennel vagy csendben teszi a dolgát a köz kulturális műveléséért?
– Álszerénység lenne, ha azt mondanám, soha nem fordult meg a fejemben. Húsz éve mennek a Szent László Napok, mindig ennek a része az elismerések átadása. Korábban a Pataky, KÖSZI, kulturális és média kht. hármas szervezte az eseményt, és az utóbbi kettő vezetőjeként már előre tudtam, hogy kik, milyen életművel, munkával kapják a díjakat, és persze felmerült bennem, mivel már harminc éve dolgozom Kőbányán, talán egyszer én is eljutok ide. Ennek ellenére most semmiképpen sem számítottam rá. Én csak csendben tettem a dolgom.


– Bár nem életműdíj, azért annak hat. Összegzünk egy kicsit? Mi az, amire büszke? Gondolom az egykori Lőwy Sándor Úttörőházból lett KÖSZI-re mindenképp, hiszen azzal szinte összeforrt a neve…
– 1989. március 1-vel lett belőle Kőbányai Gyermek és Ifjúsági Szabadidőközpont, előbb igazgatóhelyettesként dolgoztam, majd igazgatóként vezettem, és a mai képére, újfent csak álszerénység nélkül mondhatom, a közreműködésemmel formálódott. A hosszú elnevezés helyett a jól csengő és vidáman hangzó KÖSZI nevet is én találtam ki, a napocskás emblémát meg kérésemre Takács István, „Taki”, a Kada utcai általános iskola tanára készítette.
De büszke vagyok a Kő-Caféra is. Mindenki szerette volna, ha lenne a házban egy vendéglátó rész, ami közművelődést szolgáló kulturális hely is egyben. A kőbányai építész Mártonffy Miklós és a felesége, Vera sokat jártak a KÖSZI-be, és Miklós mondta, hogy van ötlete, szívesen megtervezi ez a helyet. Rengeteget számított, hogy a kialakítást nagyban támogatta képviselőként Révész Máriusz. Később megtöltöttük tartalmas programokkal, tehát bevált az elképzelés. Vagy említhetem még a balatonlellei tábornak az erdei iskoláját, és szintén sokat tettem ahhoz, hogy a kőbányai úszásoktatás tanórai, illetve tanfolyami keretek között ma egy jól felépített szisztéma alapján működik. Persze az intézmény érdeke volt mindez: ha jól működik a Kő-Café mint közösségi tér, akkor sokkal többen jönnek el a programokra, ha jól működik az uszoda a gyerekekkel, akkor ott „el lehet adni” kézműves foglakozást, tábort stb. Minden értékké lett kis elemet, amihez közöm volt a magaménak érzem, és bízom benne, hogy ezek még sokáig értékek is maradnak.


gyorffy l 2– 1989, pont a rendszerváltozás időszaka. Akkor már világos elképzelései voltak arról, milyen egy modern, korszerű kultúrház?
– Akkoriban a művelődési házakban népművelők dolgoztak egyértelmű útmutatások alapján, és a merev rendszer egyik napról a másikra felborult. Egycsapásra mindent a piac, a kereslet-kínálat, a nyereségesség határozott meg. Egyből mindenki „menedzser” lett, de nem értettünk ehhez az új irányhoz. Én sem. Én is, mások is tudtunk rugalmasan váltani. Voltak sikeres cégek, amelyek szolgáltatással-nyújtással foglalkoztak, ezek marketing- és reklámtevékenységét lestük el, próbáltuk alkalmazni a kultúrára.
Akkoriban a vállalkozások elkezdték bombázni a művelődési intézményeket, mert kiépített hálózatuk, bejáratott kapcsolatrendszerük volt, és ezekben szerettek megjelenni az emberek. A cégek emiatt behozták például a különböző ruha-és cipővásárokat. Aztán rájöttünk, hogy a kultúra nem erről szól, válasszuk le az ilyen és hasonló dolgokat, és hozzunk be olyanokat, amik művelődési célokat is szolgálnak, mellesleg bevételt jelentenek. Szép lassan fejlődött így a KÖSZI is. Később megjelentek a plázák, amik voltaképpen versenytársak lettek. Hiszen én hiába szerveztem szombat délelőttre pénzért egy komolyabb előadást, ha a bevásárlóközpontban a sok üzlet mellett még ingyenes haknikoncert is volt, biztosan az utóbbit választotta a „fogyasztó”. Meg kellett küzdeni ezzel, de kialakultak a pontos választóvonalak.


– Mikorra lett ebből rutinszerű irányítás?
– 1995-96 körül lehetett már tudatosan építkezni, kialakult, hogyan lehet egy művelődési házat üzleti szemlélettel működtetni. Én is akkoriban végeztem a kulturális menedzseri képzést, az elmélet így a gyakorlat mellé-mögé állt. Persze megmásztam a lépcsőfokokat. Pedagógusként kezdtem és ennek során folyt az életembe a kultúra, majd már csak az érdekelt, miként lehet vezetőként hatékonyan üzemeltetni egy kulturális intézményt.


– Ha az előbb a kellemes oldalt említettük, akkor talán érdemes a kudarcokra is kitérni, hiszen, szerintem, egy karrier nem csak fényes napokból állhat. Volt, amit kudarcként élt meg?
– Egy örömteli időben nehéz erről beszélni. Biztos volt olyan momentum a pályám során, ami jó lett volna, ha másként alakul, de attól még egyiket sem éreztem kudarcnak.


– Azért keserűnek mindenképpen nevezheti a tavalyi évet. Ott voltam azon a képviselő-testületi ülésen, amikor kiderült, hogy a KÖSZI és a Pataky Művelődési Központ összevonásával létrejövő Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központ igazgatói tisztségéért kiírt pályázaton „vesztett”. Nem volt valami boldog az arca.
– Megváltozott az életem az biztos. Amit addig tettem a KÖSZI vezetőjeként illetve a Kőrösi megbízott igazgatójaként, az most is a feladatom: a telephelyek koordinálása, az üzemeltetés hozzám tartozik. Egyébként pedig egy ilyen mamut intézmény irányítása izgalmas feladat, remek kihívás. Új a felállás, olyan, mintha egy másik munkahelyre mentem volna át.
De megváltozott az életem más miatt is, és ennek kevés köze van a történtekhez. Így 50 felett érzem, felhalmozódott bennem annyi tapasztalat és tudás, hogy mindezt átadjam a kevésbé tapasztalt kollégáknak. Hozzáteszem: szívesen teszem. Éppen ezért tavaly egyetemi mesterképzésen kezdtem el tanulni az andragógiát (felnőttoktatást). Mi több feldob, hogy 51 évesen fiatalok között tanulhatok.


gyorffy l 3– Mi a jobb: vezetőnek vagy helyettesnek lenni? Gondolom, számít, hogy utóbbi poszt kevesebb felelősséggel jár…
– Egy első számú vezető magányos ember. Ha sikereket ér el, akkor sokan vannak mellette, ha gond van, akkor egyedül marad; ezt sokszor átéltem. Most kipróbálom újra a „beosztotti” posztot. Kisebb felelősségű és kényelmesebb pozíció az biztos. Tudomásul vettem az új szituációt. Teszem a dolgom, segítem a mostani igazgatót, ügyelek arra, hogy ne tévesszem össze a szerepeket. Nem hiszem, hogy látszik rajtam a sértődöttség, elvégre nem is vagyok sértődött.


– Azt viszont kevesen tudják Önről, hogy rendkívül sokoldalú: focizik, síoktatóként is ténykedik, alapítványokat pártol. Miért is vágott bele ennyi mindenbe?
– Amikor arról beszélünk, hogy a közművelődéssel miként lehet segíteni a polgárosodást, a civil társadalmat, igyekszem erre magamat példaként mutatni. Tagja vagyok az Iskolai Síoktatók Egyesületének, amely amellett, hogy széles körben tanítja a gyerekeket síelni, még szakembereket is képez. Vagy ott a KÖSZI SE, amelyben én is focizom; ez a sporttal való kapcsolatépítésről is szól. Kuratóriumi tagja vagyok a gyerekek táboroztatásával foglalkozó Esély Budapest Alapítványnak. Közreműködtem a Kőbányai Ászok Tehetséggondozó Alapítvány létrehozásánál, és segítem jelenleg is. Nálam az efféle lokálpatrióta tevékenység feltöltődést is jelent.


– Elégedett ember?
– Elégedettnek és szerencsésnek mondhatom magam. Örömmel tölt el, hogy a magam módján hozzátettem valamit Kőbánya életéhez, és örülök annak is, hogy továbbra is folytathatom azt, amit amúgy is szeretek csinálni. A díj csak bónusz mindezért. Persze jó lesz majd nézni az irodám falán…

 

 


Pályarajz
Győrffy László 1961. augusztus 19-én született Budapesten. Az I. László (ma Szent László) Gimnáziumban érettségizett, majd a Budapesti Tanítóképző Főiskola általános iskolai tanító szakán szerzett diplomát 1982-ben. Első munkahelye a Cserkesz utcai Általános Iskola volt, ezt követően 1986-89-ig a Szerszám és Gépipari Művek művelődési előadója volt. 1989-ben került a Kőbányai Ifjúsági és Szabadidő Központba, ahol először igazgatóhelyettesként, kinevezett vezetőként dolgozott. A KÖSZI-t a Kőrösi Csoma Sándor Kőbányai Kulturális Központba történő integrálásáig vezette, a rövid átmeneti időszakban az új intézmény megbízott igazgatója, jelenleg igazgatóhelyettes. Ez idő alatt a Kőbányai Média és Kulturális Kht.-t is irányította. Kőbányán él. Több évtizedes, kiemelkedő szakmai munkájáért, Kőbánya iránti elhivatottságáért, a kerületi kulturális életben végzett maradandó tevékenységéért, emberi magatartásáért 2012-ben Kőbányáért Díjat kapott.


 


(fotó: 10kerkult.hu/OGY)

 

Kőbánya

Hó nélkül is volt játék

Hó nélkül is volt játék

2017.12.17. | Oszvald György

A reggeli eső fél tizenegy körül már elállt, sőt, még a nap is ki-kikandikált a felhők közül. A hóemberek azonban még a relatív melegtől sem féltek, énekszóval, gyerekek kíséretével érkeztek a Kőrösi Csoma sétányra, a szökőkúthoz.

Művelődés

A játéknak nincs felső korhatára!

A játéknak nincs felső korhatára!

2017.12.10. | Oszvald György

Új létesítménnyel gyarapodott a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Kőbányai könyvtára. Játékszobát avattak december 1-jén, amelyben kicsik, nagyok együtt múlathatják az időt, ha olvasás közben netán egy kis változatosságra vágynak. Vagy...

Budapest

Közlekedési változások péntek délután Budapesten

Közlekedési változások péntek délután Budapesten

2017.12.15. | szerk

Változik több járat közlekedése a Jobbik péntek délutáni demonstrációja miatt – közölte a Budapesti Közlekedési Központ (BKK).

Magyarország

Mátyás király emlékév lesz 2018

Mátyás király emlékév lesz 2018

2017.12.11. | Oszvald György

Mátyás király emlékévet hirdet 2018-ra a nemzetpolitikai államtitkárság – jelentette be Potápi Árpád János nemzetpolitikai államtitkár hétfőn sajtótájékoztatón, Budapesten.

Suli

Nagyszekundot léptek Pókáék

Nagyszekundot léptek Pókáék

2017.12.17. | lapszemle

Terjeszkedik a Póka Egon vezette Kőbányai Zenei stúdió. Könnyűzenei képzés indul a stúdió közreműködésével a Debreceni Egyetemen.

Sport

Vereség a franciáktól = kiesés a kézilabda vb-ről

Vereség a franciáktól = kiesés a kézilabda vb-ről

2017.12.10. | szerk

A magyar női kézilabda-válogatott 29-26-ra kikapott Franciaország csapatától a németországi világbajnokság nyolcaddöntőjében, vasárnap Lipcsében, így elbúcsúzott a tornától – jelentette Rodics Dániel, az MTI különtudósítója.

Szerintem

  • Freudi elszólás

    Somlyódy Csaba írt egy cikket munkásszállók lehetséges kőbányai építéséről, s kiposztolta a facebook közösségi megosztó oldalra. Szinte órák alatt kialakult egy „kommentháború” a cikk nyomán, ahol már javarészt egymással vitatkoznak a hozzászólók. Nemrég Kovács Róbert is reagált egy bejegyzésre:

    Bővebben...

  • A hét műtárgya
  • A hét képe
  • A hét írása

Királyilakosztályba… Király, Királyné és Őrök 

 vigado tita 004

 

E. Szabó Margit alkotása  

 

 fotó: Oszvald György

  Köszi, most nem

NSV 20th MERKAPT 1133

A fotó a 2017. évi tavaszi Nagy Sportágválasztón készült

 

 fotó: Oszvald György 

Riczu Sára: Éld meg!

 

   Régen szerettem a szertornát. Úgy igazából. Nem csak nézni, hanem csinálni is. Az iskolámban külön edzésre is jártam; azonban egy nap az egész osztály előtt leestem a korlátról. Rosszul érkeztem és kiment a bokám, valamint eltörtem a csuklóm. Utána mindig összesúgtak mögöttem…

 

   Soha többet nem érintettem meg tornaszert. Ami a legdühítőbb volt az egészben az az, hogy magamra voltam mérges. Meg a tanárnőre. Mindketten tudtuk, hogy még nem tökéletes az a mozdulat, mégis bemutattatta velem.

 

   Azóta félek. Mintha egy láthatatlan fal lenne köztem és a szerek között. Valami, ami távol tart tőlük, ami megfékez. Olyan erős, hogy nem tudok tenni ellene. Valamikor voltam valaki. Valaki, aki nagyon jó volt valamiben. Valamikor. És ez már elmúlt. Én már sosem leszek az a lány, akire a fiúk felnéznek, mikor három méterre a földtől szaltót ugrik. Sosem fognak már rám emlékezni. Csak egy lány voltam, aki jó volt a sportban, aki erősebb volt a legtöbb fiúnál, aki szerette azt, amit csinált.

 

   A balesetet követő évben iskolát váltottam. Sokkal jobb volt így, hiszen senki nem tudta, milyen remek voltam régen. Nem is mondtam nekik. A tornaórákra, amikor szertornáról volt szó, mindig béna kifogásokat kerestem… Nyújtani viszont azóta is nyújtok, tehát igencsak hajlékony vagyok. Az egyik órán, amikor kosárlabdáznunk kellett volna, a tanár úr kihozatta a srácokkal a szőnyeget, a gerendát és a korlátot. A szekrényt később cipelték ki. Megijedtem, hiszen nem volt felmentésem, a többi kifogást pedig már sokszor ellőttem az elmúlt időszakban. Nem tudtam mit kitalálni. Szerencsémre az óra első fele erősítéssel és nyújtással telt. Éppen spárgában ültem, mikor a tanár úr a régi sportomról érdeklődött. Hazudnom kellett. Azt mondtam, kiskoromban balettoztam, és azóta hajlékony vagyok. Láttam, hogy nem hiszi el, de nem faggatott tovább.

 

   Aztán kezdtük a valós tornát. Gerendán és szekrényen bénának mutatkoztam. Mindent igyekeztem elrontani, de sajnos még így is jobban ment, mint a többieknek. Aztán a szőnyegre kerültem. Bukfencezni és cigánykerekezni kellett. A többieknek… Engem félrehívott a tanár úr, megkért, hogy próbáljam meg a kézenátfordulást. Eljátszottam, hogy nem tudom mi az, tehát annyi időt nyertem, míg elmagyarázta. Egyébként 10 éves korom óta tudom ezt az elemet. Sikerült végrehajtanom. Aztán egyre többet kért; már a szuplénál tartottunk. Azt mondta, hogy előképzettség nélküli diákja még nem volt soha ilyen tehetséges. Nem vallottam be semmit még ekkor sem. Nem akartam, hogy tudja. Én nem tudom többé megérinteni a korlátot, pedig régen az volt a kedvencem. Egy hét múlva közölte, hogy mivel midig kerültem a korlátot szeretné, ha megpróbálnám. Bár tiltakoztam, ő odaállított és felparancsolt a szerre. Csak álltam a korlát előtt és azt az egy másodpercet láttam, mikor leestem és a földön feküdtem. Szinte újra éreztem a szégyent és a fájdalmat. Aztán hátul megszólalt valaki: Hajrá, meg tudod csinálni!

 

   És akkor… Ugrottam és elkaptam a korlátot és pörögni kezdtem. Csináltam egy jagert és tripla hátra szaltóval érkeztem le. Amikor elengedtem a korlátot, ugyanazt éreztem, amit régen. Olyan érzés, mintha a korlát a harmadik karom lenne. A levegőben való pörgésnél éreztem, ahogy hasítom a levegőt, szinte láttam a többiek döbbent tekintetét.

 

   És igen! Újra az voltam, aki; és nem féltem többé. Igen! Kiléptem a komfortzónámból; abból, ami a baleset után keletkezett, ami megóvott a külvilágtól, de elvette tőlem azt az egy dolgot, amit világ életemben szerettem. A szertornát. Azóta sem tudom abbahagyni. Legszívesebben minden nap két-három órát töltenék el a levegőben való pörgéssel és mosolyognék, nem is, vigyorognék, mert megcsináltam, mert képes vagyok rá, mert a félelem többé nem szab határt a tetteimnek, az akaratomnak! És legfőképpen nem korlátoz abban, hogy érezzem, mennyire hatalmas, tudó és érző ember vagyok.


Az írás a 2017.évi Richter Terézanyu pályázaton az Őstehetség Díjban részesölt

10ker-AD-700x100