Összefüggések november 4-én
Amíg Párizsban Győri Enikő külügyi államtitkár az 1956-os forradalom mártírjainak síremlékénél mondott ünnepi megemlékezést, itthon, Kőbányán, Kovács Róbert polgármester emlékezett a nemzeti gyásznapon, majd néhány órával később az összefüggésekre hivatkozva köszöntötte az Arnóti András kiállítására összegyűlt közönséget.
– Az 1956-os magyar forradalom az összeurópai identitás és az európai integráció egyik alapkövévé, olyan kulturális örökséggé vált, amelynek köszönhetően az 1956-os magyar emigráció tagjai egyszerre lehetnek magyarok és franciák, azaz európaiak – hangsúlyozta Győri Enikő a Külügyminisztérium európai uniós ügyekért felelős államtitkára pénteken a párizsi Pere Lachaise temetőben, az 1956-os forradalom mártírjainak jelképes síremlékénél elmondott ünnepi beszédében.
A kőbányai megemlékezés a Kozma utcai börtön, Kisfogház Emlékhely falánál kezdődött november 4-én, déli egy órakor. Kőbánya polgármestere és alpolgármesterei leleplezték az ’56-os hősök emléktábláját, melyet Arnót András bronzból készült zászlója díszít, ezután a politikai pártok és civil szervezetek elhelyezték a kegyelet koszorúit az új emlékhelyen. Az ünnepélyes aktus után a résztvevők a Kisfogház udvarára vonultak.
Az ünnepi megemlékezés szónoka, Kovács Róbert polgármester Wittner Máriát, ’56 halálra ítélt hősét idézte: „Jobbat, szebbet, emberibbet akartunk, mert nem akartunk többé leigázott nép lenni. Az emberek alapgondolkodását szerettük volna megváltoztatni, emberségre, szeretetre és együttérzésre, megértésre, összefogásra tanítani őket.” A továbbiakban hangsúlyozta, az emléktábla avatása arra is szolgál, hogy „erőt merítsünk a múlt nagyszerű példáiból.” Az összefüggéseknél maradva, Párizsban az államtitkár asszony Albert Camus szavaival tette világossá 1956 európai szerepét: – 1956 „királyi örökséget” hagyott Európára, a szabadságot, amely „a történelemben időnként átveszi a kezdeményezést és visszaszerzi az őt megillető helyet” – mondta.
A szabadság azonban nehezen érkezett. „Kőbányán a szabadságharcosok és a légvédelmi tüzérezred katonái hat löveggel védték a Jászberényi utat, a Kőbányai utat, az egykori Zalka Máté teret, az Éles sarok környékét és a Csajkovszkij parkot. Kőbánya november 8-ig tartotta magát és utolsó előttiként vérzett el a fővárosi harcokban”
Kovács Róbert (jobbra) beszéde után Fónay Jenő (középen), Wittnerhez hasonlóan halálra ítélt, majd életfogytiglanra változtatott büntetést elszenvedő ’56-os mártír kért szót. „Aki a bitó alatt a hazát éltette, a családot éltette, az szinte magától értetődő. De az, hogy egyetlen egy nem sírt, egyetlen egy nem zokogott, egyetlen egy nem kért, az magyar csoda. Drága kőbányai testvéreim! Köszönöm ezt a megemlékezést! Nem tudunk feledni! Nem tudom feledni, hogy a halálos ítélet kimondása után a hóhérok két oldalról fogtak és megkérdezték gúnyosan, csak nem fél? Nem félek! – mondtam. Ha a szabadságért kell meghalnom, nincs miért félnem!
Fónay zárszóként elmondta, addig nem hal meg, míg a fekete márványtáblák üres helyeire fel nem kerülnek azon hősök nevei is, akiket a korábbi állami vezetők köztörvényes bűnözőknek tartottak, holott sokakkal együtt ők is a szabadságért ontották vérüket. „Isten áldja meg a magyarokat!”
Az összefüggések a péntek délutáni kiállítás megnyitón teljesedtek ki. Arnóti Andrásnak (képünkön balra) a Kisfogház Emlékhely falán lévő emléktáblája csak az egyik lenyomata annak, amit a művész Kőbánya életében jelent. „Az Emléktábla feletti, bronzból készült lyukas nemzeti lobogó egy jelkép, s szándékaink szerint a későbbiekben a kerület más helyein is megjelenő hasonló zászlók és itt, a Kőrösi Galéria három termében kiállított művek teszik teljessé azt a képet, azt a kézjegyet, amit a falra erősített márványtábla jelent” – világított rá Kovács Róbert polgármester egy érdekes összefüggésre. A szakmai értékelést P. Szabó Ernő (képünkön jobbra) művészettörténész ejtette meg. Megtudtuk, az itt látható alkotások a 80-as évektől a mai napig fogják át a művész munkásságát, korszakait, s ezek egymással szoros összefüggésében vannak, egymásra épülnek, egymásból következnek. Honnan jövünk, kik vagyunk, hová megyünk? – fogalmazza újra azt a kérdést Arnóti, amit már Gaugin is firtatott. Valójában semmi más nem történik, mint hogy Arnóti az ember helyét keresi a világban. Azt mondja a művész, „Baj van a viszonyainkkal. Nem általában, konkrétan is. Túlbeszéltünk egymás halálain, elveszítettük azt a védőhálót a szavaink mögött, amelyet a hallgatásunk jelenthetett volna. Ez most nem annak az ideje. Ez az idő most a hallgatásé.” Majd P. Szabó így zárja a művész méltatását. – Miközben Arnóti a hallgatásról beszél újabb és újabb képeket tesz le elénk, talán azért, mert a festmények csöndje a legbeszédesebb.
A párizsi részletek: Venczel Katalin, az MTI párizsi tudósítójától
Fotó: 10kerkult.hu/OGY
