Karácsonyi emlék – amikor megjött a Jézuska
A karácsony a kereszténység második legnagyobb ünnepe, amellyel Isten fia, Jézus Krisztus földi születésére emlékeznek. Assisi Szent Ferenc az ünnepek ünnepének tartotta. Minden évben december 25-én tartják világszerte – 24-e a karácsony vigíliája – az öröm, a békesség, a család, az otthon ünnepe.
Emlékszem, talán 5-6 éves lehettem, december 24-én édesanyám egész nap sürgött-forgott, főzött, sütött. Ezen a napon mi, gyerekek, a húgom és én, későn keltünk, s kihasználva anyukánk munkálkodását, a nagy szobában kutakodtunk nagy óvatosan a szekrények aljában, fiókok mélyén, sőt, még az ágy alá is bekukkantottunk; a karácsonyi ajándékokat kerestük. Akkor már tudtuk, hogy ezeket a Jézuska hozza, s hogy majd estére az angyalok feldíszítik a fenyőfát, amit édesapánk hozott, s az erkélyen várta (nehogy a melegben elkezdjenek leperegni a tűlevelek), hogy díszbe öltözhessen.
Szokás szerint a déli órákban, egészen pontosan fél egykor, édesanyánk megterítette az asztalt, s egy szerény ebédet tálalt, mondván, hogy a nagy ünnep, a karácsonyi vacsora este lesz. Ebéd után gyorsan elmosogatott, valahonnan elővarázsolt néhány doboz szaloncukrot, s bevont minket a kötözésbe. Méretre vágott cérnából kellett a szaloncukor „nyakára” hurkot kötni. Azt mondta, hogy ezzel segítünk az angyalkáknak, mert nekik estefelé nagyon sok otthonban kell fenyőfát díszíteni.
Ez idő alatt az édesapánk kibontotta az erkélyen várakozó fenyőt, a háromlábú, vasból készült tartó csövéhez igazította a fa alját; annyit nyesett le belőle, hogy a törzs éppen csak belefért, majd kiékelte, hogy a fa egyenes legyen. Amikor elkészült, s az üres fát berakta az utcára néző ablakok elé, középre, szólt, hogy menjünk, nézzük meg. A mintegy kétméteres fa egészen más volt így kibontva. A szobát kellemes fenyőillat töltötte be.
Délután három óra körül anyukánkkal sétálni mentünk, egy jót játszottunk, hógolyóztunk a húgommal, s bizony jól elfáradtunk. Öt óra körül értünk haza, s anyukánk azonnal a jól befűtött fürdőszobába parancsolt minket, hogy alaposan fürödjünk meg, mert a vacsorára szépen fel kell majd öltöznünk. Mire elkészültünk, már az ünneplő ruha várt minket a kisszobában. nekem fehér ing, kantáros, sötétkék kötött rövidnadrág, fehér zokni volt az ünnepi viselet, a húgom egyszerű szabású fehér ruhát öltött. A fehér zokni neki is kijárt. Kicsit éhesek voltunk, de anyukánk azt mondta, ne együnk semmit, nemsokára vacsora lesz, s ha most eszünk, nem fogunk jóllakni.
Türelmetlenek voltunk, nagyon vártuk már, mikor szólal majd meg a Jézuska csengője, ami azt is jelentette, hogy lerakta az ajándékokat a fa alá, s az angyalkák is végeztek a fenyő feldíszítésével, ami így már karácsonyfa lett. A türelem „csengőszót termett”, édesapánk tágra nyitotta a nagyszoba ajtaját, s mi szélvészként rohantunk be. Alig léptük át a küszöböt, szinte azonnal megtorpantunk. Csillagszórók világították meg a sötét szobát, a fények villóztak az üveggömb díszeken. Anyukánk megfogta a kezünket, a fa köré álltunk, s rákezdett a Mennyből az angyal dalra. Éles fejhangja úgy zengett, mintha a templomban énekelte volna a zsoltárt. A csillagszórók leégtek (jó büdös lett a szobában), az ének is véget ért, és ebben a pillanatban eljött a mi időnk: a húgommal versenyezve téptük le az ajándékokról a színes papírokat; az örömünk határtalan volt. Egymás szavába vágva ugráltunk fel, s egymást félretolva mutogattuk a könyvet, a babát, a játékvárat a sok-sok katonával.
A vacsora valahogy nem is volt fontos…
Meghitt, békés karácsonyt kívánok minden kedves olvasónknak!
Oszvald György szerkesztő
