AD-blacklist1

2020
feb.
23

Vagy vele élek vagy felépülök belőle – stroke-os történetek

Írta: Oszvald György

Stroke januar 050leadA Bajcsy-Zsilinszky Kórház Stroke betegszervezete különleges, ugyanakkor időszerű programmal indította a 2020-es év első klubnapját január 28-án. Ismerjük meg egymást! – így a foglalkozás címe, mely egy hosszú ideje működő klub esetében talán furcsa is lehetne…

 

 

 

Az még rendben is volna, hogy akik az alapítás óta tagjai a klubnak, és ilyenek azért nem olyan sokan vannak, nemcsak felszínesen ismerik egymást. Ez az állítás azt is feltételezi, hogy összejárnak, egy szűk körben szerveznek közös programokat, legyen ez színház vagy egy kellemes, délutáni séta. De mit tudnak róluk a többiek, akik az utóbbi 1-2 évben csatlakoztak a klubhoz? És ők, az „újak” egymásról? Az nem kizárt, hogy a Gizellában, a rehabilitáció rövidebb hosszabb bentlakásos ideje alatt, nagy valószínűséggel elmesélik, elmesélték egymásnak, hogyan és mikor szenvedték el az agyi érkatasztrófát. Talán a családjukról is beszélgetnek…

   Stroke januar 013

 

   Igen ám, de szép számmal vannak olyan betegek is, akik túl a rehabilitáción, teljesen vagy részlegesen gyógyultak, mindezekről mit tudnak? Mert az kevés, hogy egy karácsonyi klubnapon vagy az „évadzáró” közös eseményen egy-két órát beszélgetnek egymással a régiek és az újak. Sőt!

   És itt ez a szál szépen gyarapítható, míg egy nagyobb gombolyaggá nem alakul. A januári klubnap éppen ezt a gombolyítást szolgálta. Szomorú felütése volt ennek egy néhány perces vetítettképes megemlékezés Buncsik Jani bácsi nemrég elhunyt feleségéről. Sajnos, a betegség erősebb volt Mártinál…

 

*

   Stroke januar 043A bevezető sorok „hangos gondolkodását” támasztotta alá Juhász Györgyi (képünk), mikor is felidézte, hogy a Kőbányai könyvtár egyik tavaly nyári rendezvénye egy, a középiskolásoknak szóló érzékenyítő előadás volt. Földényi Krisztina, a könyvtár munkatársa, a program szervezője meghívta a sztrókosok képviselőit is, hogy válaszoljanak a fiatalok kérdéseire, ha az úgy adódik. Darvas Gábor, Kassai Éva és az anyukája, Galuska Andrea, Rogányi Melinda és Juhász Györgyi vett részt a programon.

 

   „Ekkor jött szóba, hogy egymásról érdekes és tanulságos dolgokat tudtak meg, ezért arra gondoltak, hogy jó lenne a klubban is egy olyan beszélgetés egymás közt, kisebb csoportokban, amely alkalmat adna az alaposabb ismerkedésre.” – idézte fel a január 28-ai program apropóját Györgyi.

  

   Elmondta azt is, hogy a részvétel utórezgései nagyon sikeresnek ítélték meg a sztrókosok bemutatkozásait. Például Kaposi Ildikó megerősítette Györgyinek, hogy az ő történeteik érintették meg legjobban a diákokat, annak ellenére, hogy szenvedélybetegektől kezdve másféle fogyatékossággal élők is a program vendégei voltak.    

   „A fiatalok számára az volt a döbbenetes, hogy a sztrók bárkit elérhet, legyen az fiatal vagy idős, s az egyik pillanatban még egészséges ember egy-két óra, vagy még rövidebb idő alatt válik tehetetlenné.” – mondta Györgyi.

 

   A könyvtárban tapasztaltakról Kassai Éva számolt be. Egy tízfős középiskolás csoporthoz ültek be, és beszélgettek velük. A csoportok eltérő témákat dolgoztak fel. A diákok őszintén érdeklődtek, izgalmas kérdéseket tettek fel.

   Galuska Andrea besegített az emlékezésbe, s elmondta, főleg az érdekelte a fiatalokat, hogy milyen előzmények válthatták ki az egyi érkatasztrófát. „Melinda és Évi azt is elmesélte nekik, hogy hozzájuk hasonló korú gyerekeik vannak, és hogy ők hogyan viszonyulnak, viszonyultak a betegségükhöz.” – emlékezett vissza a kényes témára.

   Az is érdekes volt, hogy a diákok meglepődtek, mikor szóba került, ha segíteni akarnak az utcán egy kerekesszékes embernek, előtte kérdezzék meg, akarja-e, hogy segítsenek neki, mert sokan vannak, akik ezt nem igénylik; büszkék arra, hogy egyedül képesek megoldani bizonyos dolgokat.

 

*

   Ezeket az élményeket Györgyi visszafordította a jelenbe, s azt kérdezte, milyen témák segítették egymás jobb megismerését? Éva és Melinda esetében az könnyíti a megismerési folyamatot, hogy gyakorta találkoznak az Újhegyi tónál, s ilyenkor szóba jön a gyereknevelés, a háztartási munkamegosztás és hasonlók.

 

   Stroke januar 041Darvas Gábor (képünkön) úgy emlékezett, hogy a nyári esemény a vendégek történeteire épült: „Mi, és mások is, elmondtuk, hogy mi és hogyan történt velünk, néhány érdekesebb dolgot részleteztünk, s ha befejeztük ezt a bemutatkozást, a gyerekek kérdezhettek.” – idézte a történteket, majd hozzá tette: „Volt egy olyan kérdés, ha visszamehetnénk az időben, mit tennénk másként? szerencsém volt, nem én válaszoltam.” A derültséget azzal oldotta, hogy a kérdésre Andrea válaszolt. „Azt feleltem, semmin sem változtatnék, mert semmiféle káros szenvedélyem nem volt, sportoltam rendszeresen, mégis elkapott az agyvérzés. Ugye, azt már sokan tudják, hogy akkor is éppen edzőteremben voltam, s ott következett be a baj. És most is rendesen járok edzésre.”

 

   Itt megjegyeznék egy fontos dolgot. Ezek a kis történetek, a nyári rendezvény élményei, sokaknak máris új információkkal segítették a megismerést, legalább is a mesélők vonatkozásában: gyerekük van, nem dohányoztak, nem éltek alkohollal, sportos életmódot követtek. Vajon kiderültek volna ezek az alapvető körülmények, ha nincs ez a beszélgetés? Ugye, hogy nem, vagy ki tudja, mikor?

 

   *

      A teremben az asztalok köré helyezett székek viszonylag gyorsan gazdára találtak. Tényleg olyan emberek ültek össze, akik gyakorlatilag semmit sem tudtak egymásról. Gyakorlatilag is megvalósult, hogy az újabb tagok – némi segítséggel – a régeikkel ültek össze, s elsősorban ők meséltek magukról.

 

   Stroke januar 083Kiemelnék egy érdekes témát! Az egyik beteg azt mondta, szerinte nála az okozta a sztrókot, hogy tíz éven át 24 órás műszakban dolgozott, s ez megviselte. Lippai doktor felvetette, hogy a huzamos 24 órás munka, benne az éjszakával, bizony felboríthatja szervezet bioritmusát, s ez elvezethet a sztrókhoz. Végeredményben ez egy stresszes állapot, mely ugyanúgy okozhat érelmeszesedést, majd sztrókot, mint a magas vérnyomás, a cukor vagy a zsír.

 

   Találomra beültem egy asztalhoz, amelynél az egyik új klubtag hölgy elmesélte, hogy 1998-ban kapott sztrókot, s azóta jár a Gizellába. (Rehabilitációs foglalkozásokra – a szerk.) Teljesen felépült, „a főorvos úr rendbehozott, csak a járásomon nem lehetett segíteni, egyelőre le van bénulva a lábam” – mondta.

 

   Stroke januar 099Egészségügyi végzettsége van, nővérként dolgozott. Egy éve lett özvegy, egy darabig egyedül volt, napjainkban az unokahúga segít neki, ha kell. Az is kiderült, hogy az egykori „nővérke” három sztrókon van túl, a legutóbbit tavaly október elsején kapta, amit nem is csodál, mert elég sokszor dolgozott akár 40 órát is egyfolytában. „Műszak, majd ügyelet ügyelet hátán” – mondta, nevetve a sztrókos múlton.

 

   „Most vagyok 65 éves, soha semmilyen gyógyszert nem szedtem, nem volt magas vérnyomásom, másfél éve nyugdíjban vagyok, tehát még a munka sem volt sok, mégis egyik pillanatról a másikra csak úgy összecsuklottam Még jó, hogy a lányoméknál voltam, vasárnap volt, s úgy terveztem, reggel jövök haza, mert még egy családi kerti-party várt rám, és gondoltam, hétfőn rápihenek, és kedden meg bemegyek tanítani, mert visszajártam óraadó tanárként. Hát, nem így lett.” – mesélte el a harmadik sztrók történetét a nővérke.

 

   Hiszem, ez a klubnap sok mindent a felszínre hozott, s hosszabb időre elég muníciót adott a gondolkodásra. Betegnek, egészségesnek egyaránt.

 

fotó: 10kerkult.hu/OGY

cikkünkhöz képgaléria tartozik - ITT