Az írónő ajándéka
Schäffer Erzsébet író, újságíró, a Nők Lapja egykori munkatársa volt a stroke klub vendége október végén. A KÖSZI színháztermében rendezett rendhagyó író-olvasó találkozó a Hol vagy című, 2017-ben megjelent kötetéről, férjéről és édesanyjáról, no meg saját magáról, vívódásiról, örömeiről szólt.
Pulitzer-díjas újságíró, író, publicista. Saját bevallása szerint fiatalon többféle dologba belekezdett: segédmunkás volt, színházat csinált, bábozott, ugyanakkor már írni is elkezdett.
Az 1990-es évek elejétől a Nők Lapja munkatársa, korábban a Gyermekünk című lapnál dolgozott.
2000-ben kapta meg a Magyar Köztársaság Lovagkeresztje kitüntetést, a Pulitzer-díjjal 2001-ben ismerték le munkásságát, 2009-ben Príma Primissima díjas lett. Tavaly elnyerte a Magyar Érdemrend tisztikeresztje elismerést.
Számos más szakmai és társadalmi kitüntetés birtokosa.
Eddig húsz kötete jelent meg, a mesekönyvektől kezdve az igaz eseményeket feldolgozó életrajzi kötetekig.
(képünk: Schäffer Erzsébet)
Mindezek után azt hihetnők, hogy egy három lépés távolságot tartó, hiú író volt a Bajcsy-Zsilinszky Kórház Stroke betegszervezet vendége a legutóbbi klubnapon. Hát nem! Egy nagyon is kedves, mindenkire figyelő, és talán, ami a legfontosabb, nagyon őszinte ember ült az asztalnál.
Kicsit nehézkesnek tűnt a beszélgetés indulása, de ez csak a látszat volt. Ha csak egy kicsit is figyelt valaki, azonnal rájöhetett, hogy férje halálos betegsége – bár feldolgozta lelkileg, hiszen írt is róla – a mai napig megrendíti. Kereste a szavakat, kereste azokat a fordulatokat, melyek megmagyarázzák, mit is jelent neki a társa, élete párja.
Például hadd említsem, hogyan született a kötet borítója! Hetekig tartó keresés, és több száz fotó átnézése után jutott arra, hogy ez az a kép! A kötet borító képe. Ami megmutatja, ki is ,,volt" a férje; minden porcikájának celluloidra rögzített mozdulatpillanata arról beszélt, mit jelentett, mit jelent neki, ráadásul, még ő maga is felismerhető a háttérben. Ha a kép megszólalhatna…
De a fotó szavai csak befelé szólnak, az arra kiválasztott agyában formálódnak csak hangokká. Ezeket tolmácsolta Schäffer Erzsébet. A fotó az Utcaszínház első, csepeli bemutatkozásának pillanatait rögzítette, amikor a közös életük kezdődött.
„Ott ül a kövezeten az ismerős alak… Őt keresem. Keresem a bohócot. A szőlősgazdát. A gyerekeim édesapját. Keresem a társamat. Aki csúnyán megtréfált. Itt van, és még sincs itt.
– Hol vagy? – kérdezem.
Nem válaszol.”
Ez a néhány sor a kötet fülszövegéből vett idézet. Mindannak az esszenciája, amiért Erzsébet a stroke-beteghez eljött, amiért aggódással és őszinteséggel beszélt az elfogadásról, az egymás iránti figyelemről.
Ismét az idézés lehetőségével élek; szebb és többet mond, mintha én mesélném el a történetet.
„Minden írásomnak minden sorát te olvastad először, és amikor olvasás után felálltál a gép mellől, és kijöttél utánam a konyhába, és a szemed néha könnyes volt és megöleltél, a mindenség szakadt rám. Átnyúltam a hónod alatt, te a vállamat fogtad át. Megremegek most is. …
Hatvannyolc napja kívül rekedtél az időn.
Hatvannyolc napja áll a biciklid a kisház előtt. Hatvannyolc napja nem a fokhagymás pirítósod illatára ébredek. Csak ülök az ágy szélén…
És már elmúlt a hatvankilencedik nap is. És elmúlt a századik. Most, a mai nappal vége van a kilencszázhetvenhatodik napnak is. Azóta nem ölelsz.”
(Schäffer Erzsébet: Azóta nem ölelsz)
Az írónő beszélt édesanyjával való kapcsolatáról is. Beteg, de energikus asszony, félelmét attól, hogy nincs rá szükség a háztartásban, merthogy már nem bír annyit, mint korábban, merthogy ápolásra szorul, milyen rafinált módszerekkel – kedves követeléssel – igyekszik palástolni.
Megjegyzem, ez erről szóló kisebb történetek jól példázták a stroke-betegek adott időszakban meglévő lelkiállapotát, pszichés megnyilvánulásait is. Mint Schäffer Erzsébet magyarázta, csak a türelem, a megértés és a szeretet képes ezeket kezelni, s lassan-lassan elfogadtatni a beteggel a saját korlátait.
Jól elszaladt az idő, az írónő sietett, de azért sorra dedikálta az elé tolt könyveket. Aztán elköszönt, s a kötet bemutató példányát az asztalon felejtette. Jelezték neki, vitték utána, de az ajtóból visszaszólt: „Itt hagyom maguknak jó szívvel, legyen ez az én ajándékom. Önöktől már megkaptam az enyémet.”
Fotó: 10kerkult.hu/OGY
Az oldal minden tartalma ingyenesen hozzáférhető, de előállításuk pénzbe kerül