2017
jan.
19

A regényét már csak ott fent fejezi be…

Írta: Oszvald György

kapusi tamas leadTragikus hirtelenséggel hunyt el január 17-én Kapusi Tamás György, fiatal, tehetséges költő, író. Igen, így, mindkettő. A Kőbányai Írók, Költők Egyesülete tagjaként az évente megjelenő antológiákba hol verset, hol novellát adott le, de többnyire mindkettőt.

 

 

 

 

Kapusi Tamás György: EEG

 

           Olyan, mintha álom lenne az egész, de fájdalmas az ébredés,

           Nem érted, hogy mi pereg le benned, mintha álmot látnál még.

           A nyelveden sebhelyek vannak, elmondják, hogy mi történt veled,    

           S te csak nézel magad elé, s nem tudsz hinni senki fiában sem.

 

          De aztán apránként ráeszmélsz, hogy igazat mondanak a szavak,

          S nem mersz álomba merülni éjszaka, nehogy megtörténjen újra.  

          A reggel alig-alig jön el, a sötétség teherként nehezedik rád.

          Nem félsz, inkább dühös vagy, mert megint életben maradtál     

 

         

          De hiába vizsgálnak meg százszor, ezerszer, nem mutatja ki az EEG,

          A roham elmúlt, nyoma sem maradt, átgázolt rajtad réges-rég.

          S te nem érted, nem fogod fel, hogy miért tűnt el ily hamar,

          Honnan jött, s miért nem ölt meg téged, az Epilepszia?

       

        2016. május 18.

 

 

    tomikkSokszor elmélkedett a világról, a benne elfoglalt helyéről, viszonyáról embertársaihoz. Tavaly nyáron volt szerencsém levezetni az egyesület tagjai előtt alkotói bemutatkozását. Önéletrajzának felolvasásával kezdtem a bemutatását.

 

   Kapusi Tamás György vagyok. 1975. január 17-én születtem Budapesten, egész pontosan Pesterzsébeten.  Kőbányára 1977-ben költöztünk a szüleimmel, és a bátyámmal. Az apámat leszázalékolták, az anyám pedig takarítónőként dolgozott. Az apám 1985-ben meghalt negyvenhét évesen, én ekkor tízéves voltam.

   Először írni, úgy tizenegy-tizenkét évesen kezdtem el. Prózai művek voltak ezek, csak az volt a baj, hogy túlságosan hasonlítottak egy-egy film történetére, s ez nagyon zavart engem, úgyhogy abbahagytam egy időre. Sőt, úgy volt, hogy nem is írok többet. Csak sajnos – vagy nem sajnos – az élet közbe szólt. Méghozzá elég durva módon.

   Azt tudni kell, úgy körülbelül féléves koromban megállapították, hogy epilepsziás vagyok.  Rohamom több is volt, főleg gyerekkoromban, aztán hosszú évekig nem történt semmi, így gyógyultnak nyilvánítottak, és elvették a gyógyszert is, amit szedtem. Aztán tizenöt évesen váratlanul, mint egy vulkán kitörés, újból rohamom volt.   

   Ez indított el arra, hogy újra írjak, csak éppen nem prózát, hanem verseket. Ez csak azért vicces, mert gyerekkoromban nem érdekeltek az ilyen jellegű művek. Túl rövidnek találtam őket, úgy éreztem, hogy nem tudom magam kifejezni, az érzéseimet nem tudom általuk elmondani. Úgyhogy megírtam egyet, többet nem is akartam, de aztán tíz lett belőle. Aztán mivel tíznél abbamaradt, azt hittem, hogy többet nem is írok verset. Mekkorát tévedtem. A következő évben már kétszer annyit írtam.

   Nagyon változatos versek voltak, mind témájukban, mind felépítésükben. S rájöttem arra, hogy mégis csak ki tudom fejezni az érzéseimet legyen az bármilyen érzés: düh, gyűlölet, fájdalom, kín, bánat, szomorúság. Persze ez nem jelenti azt, hogy meg is akartam jelentetni  

   Közben azért visszatért a kedvem a prózaíráshoz is. Méghozzá egy thriller sorozat, a Twin Peaks hatására. Viszont akkor elhatároztam, nem akarok egy magyar Twin Peaks másolatot, így érlelni kezdtem, és idővel életre kelt egy nagyon sajátos hangulatú történet.”

 

   Tomi azzal folytatta, hogy egy másik történet is „megjelent a fejében”. Hagyományos regényként kezdte el írni, de nem tetszett neki, ezért egy korábbi olvasmányélményét alapul véve naplószerű szerkezetet képzelt el. „Egy nagyon sötét, nagyon komor mű egy fiú haldoklásáról. S ezért döntöttem úgy, hogy napló formájában fogom megírni. Nevek nélkül, és kevés párbeszéddel. Nagyon nehéz volt így, de valahogy végigcsináltam” – írta életrajzában.

 

    Hát, Tomi, az új regényedet, melyről tavaly beszéltél nekem, már nem tudod itt a földön befejezni. (Szeretnék egy saját kötetet megjelentetni, de ahhoz sok pénz kell, s az jelenleg nincsen, de ez a nagy álmom.) Talán, ott fenn megteszed…

  Fejezd be és meséld el azt a történetet is, amit nekünk, kőbányai íróknak mondtál el a bemutatkozásod alkalmával. Ide írom, hogy senki ne feledje!

 

   „A könyvtár akkori vezetője Földényi Krisztina ajánlotta, a Kőbányai Írók- Költők Asztaltársaságát. Le is mentem kíváncsiságból. Krisztina beszélt ugyan egy könyvről is, amelyben szerepelhetnék, de nem vettem túl komolyan. Na mindegy, a lényeg az, hogy így ismertem Kanizsa Józsefet, Dedik Jánost, Bolla Gézát, meg a többieket. Volt néhány fiatal is, de többségükben idős emberek voltak.

   Megmutattam néhány száz versemet Kanizsa Józsefnek, akinek nem tetszettek, mondván, hogy nem tartom be a versírás szabályait. Őszintén szólva ez engem nem izgatott különösebben, mivel úgyis sokszor írom át őket.

   Aztán egyszer Krisztinának felolvastam a regényem egy részletét, és megtetszett neki, és odaadta Kanizsa Józsefnek, akinek szintén megtetszett, és ő mondta, hogy egy rövid részlettel szerepelhetnék az antológiában. Ebből lett a Harc egy lélekért című kis novella.”

 

Emléked megőrizzük.